Viszlát, És Kösz A Halakat

30. fejezet

 Kocsit béreltek Los Angelesben ott, ahol azokat a kocsikat adják bérbe, amiket mások a szemétre dobtak.

- Kissé problémás a kocsit rávenni arra, hogy kanyarodjon - mondta a fickó a napszemüvege mögül, aki odaadta nekik a kulcsokat - ezért néha egyszerűbb kiszállni, és keresni egy másik autót, ami éppen abba az irányba megy.

Az éjszakát egy hotelban töltötték a Sunset Boulevard-on, amiről valaki azt mondta nekik, hogy élvezni fogják, hogy zavarban lehetnek tőle.

- Aki ott lakik az vagy angol, vagy fura, vagy mindkettő. Van uszodájuk, ahová kimehet az ember és nézheti, hogy a rocksztárok a fotósok kedvéért Élet és Irodalmat olvasnak.

Ez így volt. Volt ott egy és pontosan ezt csinálta.

A fickó a garázsból nem tartotta valami sokra az autójukat, de ez rendben volt, mert ők sem.

Késő éjszaka Hollywood hegyei felé vették az irányt, végig a Mullholland autóúton, és megálltak, hogy először lenézzenek a kápráztató fények tengerére, hogy ez most Los Angeles, és később megálltak, hogy lenézzenek a kápráztató fények tengerére, hogy ez most a San Fernandó völgy. Abban megegyeztek, hogy a kápráztató fények tengere igazán szép volt, azonban semmi más nem jutott róla eszükbe. A fények drámai tengerét elhagyták amint végighajtottak a kivilágított autóúton, és később már nem is törődtek vele. Sokáig aludtak és nyugtalanul, ebédidőben ébredtek, amikor már idétlenül meleg volt.

Végigmentek az autópályán Santa Monica felé, hogy életükben először lássák az Atlanti-óceánt, az óceánt, ahol Wonkó, a Normális a napjait töltötte, és amire jó ötlet volt esténként is kinéznie.

- Valaki mesélte - mondta Fenchurch -, hogy egyszer hallotta, amikor két öreg hölgy a tengerparton ugyanazt csinálta, mint mi: nézték az Atlanti-óceánt, életükben először. És egy hosszú szünet után az egyikük azt mondta: "Tudod, nem is olyan nagy, mint amilyennek vártam."

A hangulatuk fokozatosan emelkedett, miközben végigsétáltak Malibu tengerpartján és nézték a milliomosokat, akik kis sikkes viskóikból fél szemmel óvatosan lesték egymást, hogy ellenőrizzék, igazán mennyire gazdagok.

A hangulatuk tovább emelkedett, amint a Nap eltűnt az égbolt nyugati felén, és mire visszaértek a csörömpölő autójukhoz és az alkony felé autóztak rájöttek, hogy soha nem álmodnának arról, hogy egy olyan várost építsenek, mint Los Angeles, ami ott feküdt előttük. Hirtelen meglepően és alaptalanul boldognak érezték magukat. Még azt sem bánták, hogy a rettenetesen öreg autórádión csak két állomást lehetett fogni, de azokat egyszerre. Na és? Mind a két állomás egész jó kis rock n roll-t játszott.

- Tudom, hogy segíteni fog - mondta Fenchurch elszántan. - Érzem. Mi is az a név, ahogyan szereti ha szólítják?

- Wonkó, a Normális.

- Tudom, hogy segíteni fog.

Arthur remélte, hogy Wonkó, a Normális megteszi. És azt is remélte, hogy amit Fenchurch elvesztett, majd itt megtalálja, ezen a Földön - bármilyen is legyen ez a Föld.

És remélte, folyamatosan és buzgón - azóta, hogy a szerpentin szélén beszélgettek - hogy nem kérik fel arra, hogy megpróbáljon emlékezni valamire, amit igazán határozottan és megfontoltan emlékezetének legtávolabbi zugába temetett, ahol úgy gondolta, hogy már nem tudja többé őt zaklatni.

Santa Barbarán megálltak egy halászcsárdában, ami úgy nézett ki, mint egy átalakított raktár.

Fenchurch vörös murénát evett és azt mondta, pompás volt.

Arthur kardhalszeletet evett és azt mondta, feldühítette.

Megragadta egy arra járó felszolgálólány kezét és jól lehordta.

- Miért ilyen kegyetlenül finom ez a hal?! - kérdezte mérgesen.

- Kérem, bocsásson meg a barátomnak- mondta Fenchurch a megdöbbent felszolgálónak. Egész jó napja van.

 Hátravan:  40/10  fejezet.

Lap tetejére

<<<   31. Fejezet   >>>