Viszlát, És Kösz A Halakat

31. fejezet

 Ha veszel egy adag David Bowie-képet és odaragasztod az egyik David Bowiet a másik David Bowie-kép tetejéhez, ezután hozzáragasztasz egy-egy David Bowie-t minden kép végéhez a felső David Bowie-képeken és az egészet becsomagolod egy koszos fürdőköpenybe, akkor valami olyasmit kapsz, ami abszolút nem úgy néz ki, mint John Watson, de azok akik ismerik, felettébb családiasnak fogják az egészet találni.

John Watson magas volt és rettenetesen sovány. Amikor a nyugágyában ült és az Atlanti-óceánt bámulta, úgy mint aki már semmire sem vár, békés, mély levertséggel, akkor kissé nehéz volt megmondani, hogy pontosan hol végződik a nyugágy és hol kezdődik ő. Habozva tetted volna rá a kezed a karjára, ugyanis olyankor az egész szerkezet hirtelen összeomlott volna egy csattanással és elvette volna onnan a hüvelykujjadat.

De a mosolya, az igazán figyelemre méltó volt. Úgy nézett ki, mint amit abból az összes legrosszabb dologból állítottak össze, amit az élet egy emberrel megtehet, de amikor mindezeket újra összeállította az arcán abba a különös rendbe, hirtelen úgy érezted magad, hogy: 'Ó. Nos, akkor minden rendben van'.

És amikor beszélt igazán boldog voltál, hogy így mosolygott, mert igazán gyakran úgy érezhetted magad.

- Ó, igen - mondta. - Eljöttek és találkoztak velem. Pontosan itt ültek. Pontosan ott, ahol most ti ültök. - Azokról az angyalokról beszélt, az arany szakállal, a zöld szárnyakkal, meg a Dr Scholl szandálokkal.

- Nachost ettek, amiről azt mondták, hogy ott ahonnan jöttek, nem kaphatnak. Jól bekokainoztak, utána csodásan érezték magukat.

- Igazán? - kérdezte Arthur - Valóban? Nos, ööö... mikor is volt ez? Mikor jöttek?

Ugyanúgy az Atlanti-óceánt bámulta, mint John Watson. Sárjáró libucok futkároztak végig a partszegélyen és úgy tűnt, a következő problémával küzdenek: meg kellet találniuk az ennivalójukat, amit a hullámok a parton éppen azelőtt mostak el, de ki nem állhatták, ha a lábuk vizes lett.

Hogy megoldják ezt a problémát egy egészen különös mozgáskombinációval futkároztak, mintha valami nagyon okos svájci emberke szerkesztette volna meg őket.

Fenchurch a parton ült és elgondolkodva rajzolgatott a homokba.

- Hétvégeken- mondta Wonkó a Normális. - Jobbára kis robogókon jöttek. Fantasztikus gépek - mosolygott.

- Értem - mondta Arthur. - Értem.

Fenchurc egy aprót köhintett, ezzel magára vonta Arthur figyelmét, aki ránézett. A lány kis pálcikaemberkéket rajzolt a homokba, ami őket ábrázolta a felhők között Egy pillanatra Arthur azt hitte, hogy a lány őt akarja idegesíteni, de azután rájött, hogy csak rendre akarja utasítani. Kik vagyunk mi, kérdezte, kik vagyunk, hogy azt merjük mondani, ez az ember őrült?

A háza kétségkívül különös volt, és mivel ez volt az első dolog, amivel Arthur és Fenchurc találkozott, talán jó lenne tudnunk, hogy milyen is volt. Ki volt fordítva. Nagyon ki volt fordítva, olyannyira, hogy a szőnyegen kellett parkolniuk.

Végig azon, amit normális esetben a külső falnak hívnánk és ami belsőépítész által tervezett rózsaszínnel volt dekorálva, könyvespolcok voltak, és még egy pár azokból a furcsa háromlábú asztalokból, félkör alakú tetőkkel, amik úgy állnak, hogy azt gondolnánk, valaki éppen keresztülhajította rajtuk a falat, és olyan festmények, amik olyan megnyugtatónak voltak festve.

Ahol az egész igazán furcsa kezdett lenni, az a tető volt. Az egész tető visszahajlott önmagába, mint valami olyasmi, ami nehéz éjszakákat szerzett Maurits C. Eschernek, és nem célja az elbeszélőnek azt sugallni: talán akkor álmodta meg ezt a képet, - bár ezt néha nehéz elmondani a képeire nézve, különösen arra az egyre amin azok az idegesítő létrák vannak - miután már volt egyen, például a kis csillárok miatt, amiknek ugyebár belül kellene lógniuk, és mégis kívül voltak felerősítve.

Zavarba ejtő.

A felirat a bejárati ajtó felett ez volt: 'Kerülj kijjebb!' és Arthurék - igazán idegesen - kimentek.

Természetesen Belül volt a Kívül. Durva téglafal, masszív konnektorok, az ereszcsatorna jó állapotban, egy kerti ösvény, egy pár kis fa és néhány kifordított szoba.

A külső falak befelé húzódtak és izgalmasan elkanyarodtak, majd a végén kinyíltak, persze mindez egy optikai csalódás miatt, amitől az a bizonyos Maurits C. Escher a homlokát ráncolta volna és csodálkozott volna, hogy hogyan sikerült az Atlanti-óceánt bekeríteniük.

- Helló - mondta John Watson, illetve Wonkó a Normális.

Jó, gondolták Arthurék magukban, a 'Helló' az valami olyan, amivel megbirkózunk.

- Helló - mondták, és mindannyian meglepetten mosolyogtak.

Később John Watson különös módon vonakodott a delfinekről beszélni és akárhányszor megemlítették neki, azt mondta: 'Ezt már elfelejtettem...', és felettébb büszkén mutogatta nekik sorra a háza különcségeit.

Valami különös módon - mondta - ez örömet okoz nekem, és senkinek sem okoz gondot - folytatta -, hogy a látszerész sem tudta kijavítani.

Arthurék kedvelték John Watsont. Nyitott volt és megnyerő, és úgy tűnt, képes arra, hogy akár önmagán is nevessen, mielőtt valaki más megtenné.

- A felesége valami doboz fogpiszkálót említett. - mondta Arthur egy fürkésző pillantás kíséretében, mintha attól félne, hogy a hölgy hirtelen kiugrik az ajtó mögül és újra megemlíti nekik.

Wonkó a Normális felnevetett. Egy könnyű kis nevetés volt és úgy hallatszott, mintha nagyon régen sokat nevetett volna így, boldogan.

- Ó, igen - mondta - az akkor volt, amikor végül rájöttem, hogy a világ teljesen megőrült, és megépítettem a Menedékhelyet, hogy beletegyem. Nem nagy dolog, de azt reméltem, hogy így majd jobb lesz.

Ez volt az a rész, ahol Arthur kezdett ismét kissé ideges lenni.

- Itt - mondta Wonkó a Normális - most a Menedékhelyen kívül vagyunk. - Ismét rámutatott a durva téglafalra, a konnektorokra és az esőcsatornára - Menjetek keresztül azon az ajtón - mutatott rá az első ajtóra, amin eredetileg beléptek - és akkor bementek a Menedékhelyre. Megpróbáltam kedvesen dekorálni, hogy a bennlakók boldogok legyenek, de annyira kevés, amit egy ember tehet. Mostanában nem szívesen mennék be önszántamból. Ha mégis kedvem szottyan - bár újabban ez ritkán történik meg - egyszerűen csak ránézek a feliratra az ajtó felett és megrettenek.

- Arra? - kérdezte Fenchurch, és igazán izgatottan rámutatott egy kék plakettre, amire néhány utasítás volt írva.

- Igen. Ezek azok a szavak, amik végül is ilyen remetévé változtattak, amilyen mostanra lettem. Igazán hirtelen történt. Láttam a szavakat és tudtam, mit kell tennem.

A felirat ez volt:

'A pálcikát körülbelül a közepénél fogd meg. A kihegyezett végét vedd a szádba. Illeszd a fogaid közé, csorbíts ki, utána rághatod. Leginkább ki-be mozdulatokkal szokás.'

- Azt hiszem - mondta Wonkó a Normális -, hogy a civilizáció, ami annyira elvesztette a fejét, hogy részletes utasításra van szüksége ahhoz, hogy egy fogpiszkálót használni tudjon, az már nem az a civilizáció többé, amiben én élni tudok és amiben normális tudok maradni.

Ismét az Atlanti-óceánt bámulta, mintha arra biztatná, hogy dühöngjön, de az óceán csak feküdt lustán és a sárjáró libucokkal játszadozott.

- Eszetekbe juthat elgondolkozni azon, hogy előfordulhat az is, hogy teljesen normális vagyok. Ez az, amiért magam Wonkónak a Normálisnak nevezem, csak hogy ilyesféle gondolatokra bátorítsam az embereket. Wonkó, ahogy édesanyám hívott - amikor még gyerek voltam, ügyetlenkedtem és felborítottam a dolgokat - és Normális, mert az vagyok és - tette hozzá azzal a mosollyal, amitől úgy érzed, hogy 'Ó. Nos, akkor minden rendben van' - hogy igyekszem az maradni. Kimenjünk a partra, hogy megnézzük, mi az, amiről beszélnünk kell?

Kimentek a partra, oda, ahol Wonkó az aranyszakállú, zöldszárnyú, Dr Scholl szandálos angyalokról kezdett mesélni.

- A delfinek - kezdte Fenchurch óvatosan, reménykedve.

- Meg tudom nektek mutatni a szandálokat - mondta Wonkó a Normális

- Csak tudni szeretném, tudod-e, hogy...

- Szeretnétek - kérdezte Wonkó a Normális -, ha megmutatnám nektek a szandálokat? Megvannak. Meg fogom kapni őket. A Dr Scholl cég csinálja őket, és az angyalok azt mondják, különösen jól fekszik arra a talajra, ahol dolgozniuk kell. Azt mondják, hogy üzleti ajánlatot tesznek. És amikor azt mondom, nem értem, ez mit jelent, ők azt mondják: 'Nem, nem érted', és nevetnek. Mindegy, akkor is kapok szandált.

Ahogy visszafelé mentek a Menedékhely belsejéhez - vagy a külsejéhez, attól függ, honnan nézzük - Arthur és Fenchurch egymásra néztek, csodálkozva és kissé reménytelenül kétségbeesve, majd mindketten vállat vontak és figurákat kezdtek) rajzolgattakni a homokba.

- Hogy van a lábad? - kérdezte Arthur csendesen.

- Rendben. Nem érzi furcsának a homokot. Vagy a vizet. A víz tökéletesen kellemesen érinti. Csak azt gondolom, ez itt nem a mi világunk.

Vállat vont.

- Mit gondolsz - kérdezte - hogyan értette azt az üzenetet?

- Nem tudom - mondta Arthur, bár volt egy emléke egy Prak nevű emberről, aki valamikor régen kinevette őt, és ez az emlék folyamatosan zaklatta.

Amikor Wonkó visszatért, valamit hozott, amitől Arthur megdöbbent. Nem a szandáloktól, azok teljesen átlagos fatalpú szandálok voltak.

- Úgy gondoltam, látni szeretnétek - mondta -, mit viselnek az angyalok a lábukon. Csak kíváncsiságból. Nem próbálok semmit sem bizonyítani ezen a módon. Tudós vagyok, és tudom, mit jelent valamit bizonyítani. De az ok, amiért a gyermekkori nevemen hívom magam, az az, hogy emlékeznem kell arra, hogy egy tudósnak pont olyannak kell lennie, mint egy gyermek. Ha valamit lát, akkor azt kell elmondania, amit lát, akkor is, ha az az, amire számított, hogy látni fogja és akkor is ha nem. Először láss, azután gondolkozz, majd ellenőrizz. De először mindig látni kell. Máskülönben mindig azt fogod látni, amire számítottál. A legtöbb tudós elfelejti ezt.

Később majd mutatok valamit, hogy ezt bebizonyítsam. Nos, azért hívom magam Wonkónak, a Normálisnak, mert az emberek azt gondolják, hogy bolond vagyok. Ezért mondhatom el azt amit látok, amikor látom. Nem lehetsz tudós, ha azzal törődsz, hogy az emberek azt gondolják rólad, hogy bolond vagy. Mindegy, úgy gondoltam, látni szeretnétek ezt is.

Nos, ez volt az a dolog, amitől Arthur megdöbbent, amikor látta, hogy John Watson óvatosan hozza, mert az egy csodálatos ezüstszürke akvárium volt, pontosan ugyanolyan, mint az Arthur hálószobájában lévő.

Arthur már lassan harminc másodperce próbálta, hogy megdöbbenés nélkül kimondja: Hát ezt honnan kaptad? Persze határozottan, hevesen és egy kicsit levegőért kapkodva. Végül eljött az idő, azonban Arthur egy tizedmásodpercet késett.

- Hát ezt honnan kaptad? - kérdezte Fenchurch határozottan, hevesen és egy kicsit levegőért kapkodva. Arthur Fenchurchre pillantott és határozottan, hevesen és kissé levegőért kapkodva megkérdezte:

- Mi? Láttál már ilyet ezelőtt?

- Igen - mondta. - Nekem is van egy. Vagyis volt. Russel elcsórta, hogy a golflabdáit tartsa benne. Nem tudom, hogy honnan kaptam, csak azt tudom, hogy mérges voltam Russelre, hogy elcsórta. Miért, neked is van?

- Igen, ez egy...

Arra lettek figyelmesek, hogy Wonkó a Normális a fejét kapkodja hol Fenchurchre, hol Arthurra nézve és megpróbál közben néha levegőt is venni.

- Nektek is van ezekből? - kérdezte mindkettőjüktől.

- Igen - mondták mindketten.

Hosszan és nyugodtan nézett végig rajtuk, azután felemelte az akváriumot, azért, hogy a kaliforniai napsugár megvilágítsa.

A tál úgy nézett ki, mintha a nappal együtt énekelne, könnyedén, mégis erősen csendült meg és gyönyörű szivárványt rajzolt föléjük. Wonkó csak forgatta és forgatta. Így igazán tisztán láthatták a szavak finoman csipkézett körvonalát: 'Viszlát és kösz a halakat'

- Tudjátok - kérdezte Wonkó -, hogy mi ez?

Mindketten lassan, csodálkozva megrázták a fejüket, még mindig megbűvölten az üvegen felvillanó szavak körvonalától.

- Ez a delfinek utolsó ajándéka - mondta Wonkó mély, halk hangon -, a delfineké, akiket szerettem, akiktől tanultam, akikkel együtt úsztam, akiket hallal etettem, még a nyelvüket is megpróbáltam megtanulni, ami elég nagy feladat és úgy tűnik, mintha lehetetlenül nehézzé tennék, figyelembe véve azt a tényt amire most jöttem rá, hogy képesek lettek volna tökéletesen kommunikálni velünk, ha úgy döntöttek volna, hogy akarnak.

Megrázta a fejét egy lassú, lassú mosollyal, majd ismét Fenchurchre majd

Arthurra nézett.

- Mit... - kérdezte Arthurtól - mit csináltál a tiéddel? Megkérdezhetem?

- Ööö... egy halat tartok benne - mondta Arthur látványos zavarban -, szóval kaptam azt a halat és azon gondolkoztam, hogy mit csináljak vele és ööö... ott volt ez az akvárium. - Ezután elhallgatott.

- És semmi mást nem csináltál? Nem - mondta ezután - ha csináltál volna, akkor tudnád... - Ismét megrázta a fejét.

- A feleségem búzacsírát tartott a miénkben - folytatta Wonkó néhány új tónussal a hangjában - egészen tegnap estig.

- És - kérdezte Arthur csendesen és lassan - mi történt tegnap este?

- Kifogyott a búzacsíra - mondta Wonkó. - A feleségem elment, hogy beszerezzen egy újabb adagot. - Olyan volt, mintha elvesztette volna a fonalat egy pillanatra.

- És azután mi történt? - kérdezte Fenchurch ugyanazon a meglepett hangon.

- Kimostam - mondta Wonkó. - Kimostam nagyon óvatosan, nagyon-nagyon óvatosan, eltávolítva minden egyes darabját a búzacsírának, utána pedig megtöröltem óvatosan egy gyolcsruhával és óvatosan körbe-körbe forgattam. Utána a fülemhez emeltem és belehallgattam. Ti... ti belehallgattatok már valaha is?

Mindketten megrázták a fejüket, ismét, lassan, majd újra, némán.

- Talán - mondta Wonkó - megtehetnétek.

 Hátravan:  40/9  fejezet.

Lap tetejére

<<<   32. Fejezet   >>>