Viszlát, És Kösz A Halakat

40. fejezet

 Maradt még egy kis mesélnivaló.

Azon túl, amit valaha úgy ismertek, mint Flanux Végtelen Fénymezői - egészen addig, míg fel nem fedezték, hogy Saxaquine Homályos Hűbérbirtokai fekszenek mögötte - szóval azon túl találhatók Saxaquine Homályos Hűbérbirtokai.

Saxaquine Homályos Hűbérbirtokain belül van egy Zarss nevű csillag, ami körül kering a Preliumtarn bolygó. Ezen található Sevorbenpstry földje, és ez a Sevorbenpstry földje az, ahová végül Arthur és Fenchurch megérkeztek, kissé fáradtan az utazástól. Sevorbenpstry földjén eljutottak Rars Nagy Vörös Alföldjéhez, amit délről a Quentulus Quazgar Hegyek határolnak, aminek távolabbi részén/túloldalán a haldokló Prak szavai szerint meg fogják találni a harminc láb magas lángoló betűket, Isten Utolsó Üzenetét a Teremtményeihez. Prak szerint, ha Arthur jól emlékszik, azt a helyet Lob Lajesztikus Pokolbéli Manócskája őrzi. És így is volt, ugyanis a viselkedése alapján annak bizonyult. Egy kis ember volt, furcsa kalappal a fején és eladott nekik egy jegyet.

- Balra tartsanak, kérem - mondta. - Balra tartsanak - és egy kis rolleren tovasietett.

Arthurék rájöttek, hogy nem ők az elsők, akik ezen az úton járnak, ugyanis az út elég megviselt volt és ahogy végigvezetett a Nagy Alföld bal oldalán, mindenütt bódék álltak. Az egyiknél vettek egy doboz tejkaramellát, amit a hegyen készítettek egy barlangban, ahol a sütőt az Üzenet lángoló betűi fűtötték.

Egy másiknál vettek képeslapokat. A lángoló betűk a képen festékszóróval le voltak fújva, "nehogy tönkretegyék a nagy meglepetést" volt a lap másik oldalára írva.

- Tudja, hogy mi az üzenet? - kérdezték a töpörödött kis hölgyet a bódéban.

- Ó, igen - csipogott vidáman - ó, igen!

Továbbintette őket.

Nagyjából minden huszadik mérföldnél volt egy kis kőkunyhó tusolóval és mellékhelyiségekkel, de az út fárasztó volt és a nap forrón tűzött le a Nagy Vörös Alföldre, ezért a Nagy Vörös Alföld hullámzott a hőségben.

- Lehetséges - kérdezte Arthur az egyik nagyobb bódénál - hogy egy olyan kis rollert béreljünk? Mint amilyen a Lajesztikus hogyishívjáknak van?

- A rollerek - mondta a kis hölgy, aki felszolgáló volt egy jégkrém bárban - nem az ájtatos lelkeknek vannak.

- Ó, hát akkor semmi gond - mondta Fenchurch. - Mi nem vagyunk különösebben ájtatosak. Csak érdeklődők.

- Akkor most vissza kell fordulniuk. - mondta a kis hölgy szigorúan és amikor ellenkeztek, eladott nekik egy pár Utolsó Üzenet kalapot és egy fényképet, amin Rars Nagy Vörös Alföldjén álltak, szorosan egymásba karolva.

Megittak egy-egy pohár szódát a bódé árnyékában, majd újra kivánszorogtak a napra.

- Nemsokára kifogy az akadály-krém - mondta Fenchurch néhány mérfölddel később. - Elmehetünk a következő bódéhoz, vagy akár vissza is fordulhatunk az előzőhöz, mivel az közelebb van. De ez azt jelentené, hogy ugyanezen az úton kellene visszamennünk. Egy fekete pontra bámultak a távolban, ami remegett a hőségtől, majd maguk mögé néztek. Elhatározták, hogy továbbmennek.

Később rájöttek, hogy nem ők az egyetlenek, sőt nem is az elsők, akik megteszik ezt az utat, és hogy nem ők az egyetlenek, akik most teszik.

Kicsivel előttük egy esetlenül alacsony alak húzta magát szerencsétlenül a földön, fájdalmasan lassan botorkálva, félig bicegve, félig csúszva. Olyan lassan haladt, hogy hamarosan utolérték és látták, hogy kopott, sebes és horpadt fémből készült.

Ahogy a közelébe értek sóhajtott, ájuldozva a forró, száraz portól.

- Sok idő - sóhajtotta - ó, annyira sok idő. És fájdalom, persze, sok fájdalom és sok idő, hogy attól is szenvedjek. Az egyiket vagy a másikat önmagában talán elviselném. De ez az a két dolog, ami igazán kikészít. Ó, hello, már megint te vagy az?

- Marvin? - kérdezte Arthur élesen és leroskadt mögé. - Te vagy az?

- Te meg ugye az vagy - sóhajtott egy mélyet a robot - aki mindig olyan szuper-intelligens dolgokat kérdez?

- Mi ez? - suttogta Fenchurch riadtan és Arthur mögé roskad. Megfogta a kezét.

- Egy régi jó barát - mondta Arthur. - Én...

- Barát! - károgta a robot patetikusan. A szó elhalt egyfajta recsegésben a szájáról levált rozsdás lemezdarabok mögött - Meg kell hogy bocsássatok, amíg megpróbálok emlékezni arra, hogy ez a szó mit jelent. A memória-adatbankjaim sem a régiek már és bármely szót, amit néhány millió évig nem használok, azt újra le kell hívni a kiegészítő segédmemóriából.

Egy kicsit felkapta ütött-kopott fejét, mintha gondolkodna.

- Hmmm - mondta - milyen különös fogalom. - Kicsit tovább gondolkodott.

- Nem - mondta végül - nem hinném, hogy valaha is rájövök erre. Sajnálom, nem tehetek róla.

Színpadiasan végighúzta az egyik térdét a porban, majd megpróbált feltápászkodni.

- Utoljára tehetek még valamit értetek? - kérdezte egyfajta tompa zörgéssel. - Kereshetnék talán egy darab papírt? Vagy talán szeretnétek - folytatta - ha kinyitnék egy ajtót?

Hátranézett és úgy tűnt, hogy a távoli horizontot kutatja.

- Úgy tűnik, mostanában nem lesz ajtó errefelé - mondta. - De ha elég sokáig várunk, valaki építeni fog egyet. És akkor - mondta miközben a fejét lassan újra Arthur felé fordította - akkor majd azt ki tudom nektek nyitni. Tudod, hozzá vagyok szokva a várakozáshoz.

- Arthur - sziszegte Fenchurch a fülébe - soha nem beszéltél nekem róla. Mit tettek ezzel a szegény teremtménnyel?

- Semmit - mondta Arthur szomorúan. - Mindig ilyen volt.

- Ha! - csattant fel Marvin. - Ha! - ismételte. - Mit tudsz te a mindigről? Nekem mondod, hogy "mindig", nekem, akit hülye kis megbízatásokkal küldözgetnek szerves életformáitok az időn keresztül, aki most harminchétszer öregebb, mint maga az Univerzum?

- Légy szíves, válogasd meg a szavaidat - köhögte - és légy egy kicsit tapintatosabb.

Tovább nyikorgott az úton köhögve és újra elkezdte.

- Hagyjatok - mondta -, menjetek tovább, hagyjatok, hadd küzdjem magam tovább fájdalmasan az úton. Nemsokára eljön az időm. Az életem nemsokára lejár. Igazán várom - mondta, erőtlenül intve Arthuréknak az egyik törött ujjával - hogy végre eljöjjön. Már igazán alkalmas lenne. íme, itt vagyok, akkora aggyal, mint...

Közrefogták és felemelték, erőtlen tiltakozásai és sértései ellenére. A fém annyira meleg volt, hogy majdnem hólyagosra égette az ujjaikat, de meglepően könnyű volt és erőtlenül lógott a karjaik között.

Végigvitték az úton Rars Nagy Vörös Alföldjének bal oldalán a Quentulus Quazgar Hegyek felé, amik körülvették az alföldet. Arthur megpróbálta elmagyarázni Fenchurchnek, de túl gyakran félbeszakították Marvin fájdalmas, összefüggéstelen gépi motyogásai. Azt nézték, hogy valamelyik bódénál hátha tudnak neki pótalkatrészeket szerezni, meg egy kis nyugtató olajat, de Marvin egyiket sem akarta.

- Mindenem pótalkatrész - zörögte.

- Hagyjatok - hörögte.

- Minden részem - dörmögte - legalább ötvenszer ki lett cserélve... kivéve... - alig láthatóan elmosolyodott egy pillanatra. A feje ingadozott közöttük az erőfeszítéstől, hogy emlékezzen.

- Emlékszel, amikor legelőször találkoztunk - kérdezte végül Arthurtól - amikor azt a megerőltető feladatot kaptam, hogy kísérjelek fel benneteket a hídra? Megemlítettem neked, hogy milyen elviselhetetlen a fájdalom a bal oldalamon a diódáimban. És hogy már kértem, hogy cseréljék ki őket, de nem tették?

Hosszabb szünetet tartott, mielőtt folytatta. Arthurék vitték a tűző napon, és a Nap nem úgy nézett ki, mint ami lenyugodni készül.

- Talán ki tudod találni - mondta Marvin, amikor rájött, hogy a szünet zavaróan hosszúra nyúlt - hogy melyik részemet nem cserélték ki soha. Nos, talán ki tudod találni.

- Jujj - tette még hozzá. - Jujj, jujj, jujj.

Végül elérték az utolsó kis bódét, leültették Marvint maguk közé és pihentek az árnyékban. Fenchurch vett Russelnek néhány mandzsettagombot, amik kis csiszolt kavicsokkal voltak díszítve, amiket a Quentulus Quazgar Hegyekről szedtek, pontosan Isten Utolsó Üzenetének lángoló betűi alól.

Arthur arrébbtolt egy kis rakás vallási röpiratot a pulton, elmélkedéseket az üzenet jelentéséről.

- Kész vagy? - kérdezte Fenchurchöt, aki bólintott. Maguk közé emelték Marvint.

Megkerülték a Quentulus Quazgar Hegyek lábát és ott volt az üzenet égő betűkkel, végig a hegy tetején. Egy szemben lévő szikla tetejére építettek egy kis, jó kilátást biztosító megfigyelőpontot, rácsokkal körülvéve. Volt ott egy fizetős távcső is, hogy a betűket igazán jól lehessen látni, de soha senki sem használta, mert a betűk olyan mennyei világossággal ragyogtak és fognak is ragyogni, hogy ha azt valaki a távcsövön keresztül nézi, akkor komoly károsodásokat szenved a szemében a retina és a látóideg.

Csodálkozva nézték Isten Utolsó Üzenetét és lassan kimondhatatlan békét éreztek. Mindent megértettek.

Fenchurch sóhajtott.

- Igen - mondta - ez volt az.

Teljes tíz percig nézték a betűket, mikor rájöttek, hogy Marvinnak, aki a karjaik között lóg, egy kis nehézsége támadt. A robot nem tudta már felemelni a fejét és ezért nem tudta elolvasni az üzenetet. Felemelték a fejét, de Arthur tiltakozott, mondván, hogy a látóáramkörei is odavannak.

Kerestek egy pénzdarabot és a távcsőhöz segítették. Veszekedett 9‚s sértegette őket, de Arthurék segítettek neki, hogy minden egyes betűt lásson, sorjában. Az első betű egy E volt. Majd egy L és egy N, egy É, egy Z és egy É, majd egy S és egy T következett. Itt volt egy nagy szünet. A következő szó K-val kezdődött, majd egy É, egy R és egy Ü következett.

Marvin megpihent egy kicsit.

Néhány pillanat múlva folytatták és Marvin megnézte az N-t és a K-t is.

A következő szó AZ volt. Az utolsó szó hosszú volt és Marvinnak ismét pihennie kellett, mielőtt megbirkózott vele.

A-val kezdődött, majd L és K jött, egy A, egy L, egy M, újra egy A, egy T, egy L, egy A, egy N, egy K és egy O következett.

Az utolsó szünet után Marvin összeszedte minden erejét a végső megpróbáltatásra.

A következő betű D volt, majd egy Á, egy S, egy É, egy R és egy T következett.

- Azt hiszem - dörmögte végül mélyről rozsdásan zörgő torkából - most, hogy láttam, jól érzem magam.

És a fények kihunytak a szemében, egészen és véglegesen.

Szerencsére volt a közelben egy bódé, ahol rollereket lehetett bérelni zöld szárnyú fickóktól.

Epilógus

Az összes létező életforma legnagyobb jótevője egy férfi volt, aki nem tudta az agyát munkára bírni.

Pompás?

Feltétlenül.

Egyike saját és más generációk genetikai tervezőinek, beleértve egy számot is, amit ő maga tervezett? (?)

Kétségkívül.

A probléma az volt, hogy túlzottan érdeklődött olyan dolgok iránt, amik iránt nem kellett volna érdeklődnie, legalábbis - ahogy azt megmondták neki - nem most.

És részben ezen dolgok miatt érzékeny lelkületű is volt. így amikor a bolygóját megfenyegették a Rettenetes Támadók egy távoli csillagról, akik akkor még elég messze voltak de roppant gyorsan közeledtek, őt, III. Blart Versewaldot (a neve III. Blart Versewald volt, ami nem lényeges viszont roppant érdekes, mert... de ne is törődjünk vele, ez volt a neve és hogy miért érdekes, arról később is beszélhetünk) népének urai Felügyelt Elvonultságba küldték azzal a paranccsal, hogy tervezze meg egy új fajtáját a Fanatikus Szuperharcosoknak, akik szembeszállnak a Rettenetes Támadókkal és legyőzik őket. Azt mondták neki, csinálja meg gyorsan és azt is, hogy "Koncentrálj!".

Így hát leült az ablak mellé, nézte a nyári gyepet és (koncentrált?) tervezett és tervezett és tervezett, de elkerülhetetlenül megőrült kissé <a dolgoktól>. Amikor a Támadók pályára álltak körülöttük, egy figyelemreméltó, egészen új fajtájú Szuperléggyel állt elő, ami segítség nélkül kitalálta, hogyan repüljön ki a félig nyitott kétszárnyú ablakon, és ennek egy kikapcsolós változatával is, gyerekeknek.

Eme figyelemreméltó teljesítmény ünneplése rövid életűnek és kudarcra ítéltnek tűnt, mert a szerencsétlenség a küszöbön állt, ugyanis az idegenek hajói leszálltak.

Azonban a Rémséges Támadók meglepő módon - akik, mint a legtöbb harcos népség csak dühöngtek, mert nem bírtak az otthoni problémáikkal megbirkózni - meg voltak döbbenve Versewald rendkívüli felfedezésétől, részt vettek az ünnepségen, így azonnal rábeszélték őket kereskedelmi szerződések széles körű sorozatára, és elindítottak egy kultúrális csereprogramot is.

És - hasonló esetekben ez meglepő fordulata a megszokott gyakorlatnak - <ami a  többieket illeti, ők> boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A történet lényege is megvolt, csak ideiglenesen/átmenetileg megszökött/elillant a krónikás agyából.

Vége

 Hátravan:  40/0  fejezet.

Lap tetejére

<<<   Vissza az elejére