|
Viszlát, És Kösz A Halakat 10. fejezet
- A harmadik ütésre az idő egy...
harminckettő... és húsz másodperc. - Bip... bip... bip. Ford Prefect elfojtott egy gonoszul
elégedett vihogást, majd rájött, hogy nincs oka elfojtani, ezért felnevetett,
komiszul. Átkapcsolta a beérkező jelzést a Szub-Éta-Detektorból a hajó
nagyszerű hi-fi berendezésére, így a szokatlan, igazán mérsékelt és éneklő hang
figyelemre méltóan tisztán szólt az egész kabinban. - A harmadik ütésre az idő... egy...
harminckettő... és harminc másodperc. - Bip... bip... bip. Felcsavarta a hangot, csak egy picit,
mialatt fél szemmel a gyorsan változó oszlop-diagramokat nézte a hajó
számítógépének kijelzőjén. Már hosszú ideje foglalkoztatta az energiafogyasztás,
ugyanis fontossá vált. Nem akart lelkiismeret-furdalást. - A harmadik ütésre az idő... egy...
harminckettő... és negyven másodperc. - Bip... bip... bip. Ellenőrzött mindent a kis hajóban.
Lement a rövid folyosón. - A harmadik ütésre... Bedugta a fejét a kabinhoz tartozó
kicsi, csillogó acélfürdőszobába. - ... az idő... A fürdőszobában jól szólt. Benézett a
pici alvóhelyiségbe. - ... egy... harminckettő... Egy kicsit tompán hangzott. Egy
törülköző lógott az egyik hangszórón. Levette a törülközőt. - ... és ötven másodperc. Így jó. Kijelentkezett a zsúfolt teherhajóból,
és egyáltalán nem volt elégedett a hangzással. Túl sok becsomagolt szemét volt
ott együtt az úton. Kilépett és várta, hogy az ajtó bezáródjon. Kinyitott egy
zárt szabályozópanelt és megnyomta a zajszűrő gombot. Nem tudta, miért nem
gondolt erre azelőtt. A susogó, morajló zaj elszállt és csend lett. Kis szünet
után egy jelentéktelen sziszegést lehetett ismét hallani. A hajó megállt. Ford azt várta, hogy a zöld fény ismét
kigyúljon, és akkor kinyílt az ajtaja a már üres teherhajónak. - ... egy... harminchárom... és ötven
másodperc. Nagyon jó. - Bip... bip... bip. Majd ment, és a
vészhelyzet-esetén-életre-keltést-elhalasztó szoba elvégezte rajta az utolsó
vizsgálatokat. A szoba arrafelé volt, ahol különösen meg akarta hallgatni a
hangzást. - A harmadik ütésre az idő... egy...
harmincnégy... pontosan. Megborzongott, amikor lenézett a hajó
faggyal borított, komor rakományára. Egy nap - ki tudja mikor - felébred, és
amikor felébred, tudni fogja, hogy mennyi az idő. Nem pontosan azt, hogy mennyi
a helyi idő, az igaz - de kit érdekel. Kétszer leellenőrizte a számítógép
kijelzőjét a fagyasztó-ágy fölött, csökkentette a fényt, majd újra
leellenőrizte. - A harmadik ütésre az idő... Lábujjhegyen kiment, és visszament az
ellenőrző kabinba. - ... egy... harmincnégy... és húsz
másodperc. A hang olyan tisztán szólt, mintha egy
londoni telefonon keresztül hallaná, amit már jó ideje nem tett. Kibámult a koromsötét éjszakába. Az a
csillag, amit a távolban látott, és ami akkora volt, mint egy pompás
süteménymorzsa, az volt a Zondostina, vagy a Pleiades Zeta, ahogyan azon a
világon ismerték, ahonnan az igazán mesterkélt, éneklő hangot fogta. A fényes, narancsszínű karika, ami több
mint a felét kitöltötte a horizontnak, az a nagy gázbolygó volt a Sesefras
Magna, ahol a Xaxisia-i csatahajó dokkolt és a látóhatáron túl éppen feljött
egy kicsi, sötétkék hold, az Epun. - A harmadik ütésre az idő... Ford húsz percig állt, amíg a hajó és
az Epun közötti rés bezárul, és a hajó számítógépe kiválogatja azokat a
számokat, amik egy hurokszerű pályára állítják a hajót a kis hold körül, majd a
hurok bezárul, és a hajót ott tartják örök sötétségben keringve. - Egy... ötvenkilenc. Az eredeti terve az volt, hogy
beszünteti az összes külső jeladást és sugárzást a hajóról, hogy olyan
érzékelhetetlenné tegye, amennyire csak lehetséges, és csakis akkor vették
volna észre, ha valósággal pont azt nézik, de azután volt egy másik ötlete, amit
jobban kedvelt. A hajó sugározni fog egy egyszerű, folyamatos adást, egy
egészen vékony sugárban közvetítve a beérkező időjelzést arra a bolygóra,
ahonnan a jelzés eredetileg származik, és amit az adás úgy négyszáz évig
fénysebességgel terjedve nem ér el, de ha eléri, akkor jó kis zűrt okoz. - Bip... bip... bip. Ford vihogott. Nem szeretett úgy gondolni magára, mint
egy olyan emberre, aki vihog, kuncog és kacarászik, de el kellett ismernie,
hogy folyamatosan vihogott, kuncogott és kacarászott már egészen pontosan több,
mint félórája. - A harmadik ütésre... A hajó majdnem tökéletesen ráállt a
körpályára a kevéssé ismert és sohasem látogatott hold körül. Majdnem
tökéletes. Már csak egy dolog maradt. Odafutott a
hajó pici Illan-Ó-Homokfutójának kilövést szimuláló számítógéphez, ami lemérte
a hatásokat, ellenhatásokat, érintői erőket, minden matematikai
mozgáskölteményt. És Ford látta, hogy ez jól van. Mielőtt elhagyta a hajót, eloltotta a
lámpákat. Amint Ford kicsi, szivar alakú
mentőhajója kilőtt háromnapos útjára Port Sesefron keringő űrállomása felé, néhány
másodpercig megpihent egy hosszú, ceruzavékony sugárzáson, ami egy hosszabb
útra indult. - A harmadik ütésre az idő... kettő...
harminc... és ötven másodperc. Ford vihogott, kuncogott, kacarászott.
Jó nagyot szeretett volna röhögni, de nem volt helye. - Bip... bip... bip.
|
|
Hátravan: 40/30 fejezet. |