|
Viszlát, És Kösz A Halakat 11. fejezet
- Az áprilisi esőt különösen utálom. A diplomatikus Arthur bárhogyan is
morgott, a férfi eltökélte, hogy beszélgetni fog vele. Arthur azon
gondolkozott, hogy feláll és átül egy másik asztalhoz, de nem látott egy üreset
sem az egész kávéházban. Ezért ádázul keverte a kávéját. - Ronda áprilisi eső. Utálom, utálom,
utálom. Arthur mérgesen bámult kifelé az
ablakon. Könnyű, vidáman permetező eső esett az autópályára. Már két hónapja
volt itthon. A régi életébe visszaszokni tulajdonképpen nevetségesen könnyű
volt. Az embereknek rendkívül rövid a memóriájuk, őt is beleértve. A nyolc év
bolondos vándorlás most nem olyan volt számára, mint egy rossz álom, hanem
inkább mint egy film, amit a TV-ből felvett videóra és a kazettát most a
szekrény aljában tartja és nem érdekli, hogy mi van rajta. Csak a hazatérés miatti öröme nem múlt
még el. Most, hogy a Föld légköre véglegesen bezárult a feje fölött, úgy
gondolta - bár tévesen - hogy ezen a légkörön belül minden teljesen a kedvére
van. Ahogy az ezüstösen szikrázó esőcseppeket nézte, úgy érezte, tiltakoznia
kell. - Nos, én szeretem - mondta hirtelen -
nyilvánvaló okok miatt. Az áprilisi eső tiszta és frissítő. Csillog, és ezért
jól érzed magad. A férfi gúnyosan felhorkant. - Mind ezt mondják - mondta, és
haragosan nézett a sarki székéről. Egy teherautósofőr volt. Arthur tudta,
mert a férfi bemutatkozása egy minden ok nélküli megjegyzés volt.
"Teherautósofőr vagyok. Utálok esőben vezetni. Ironikus mi? Rondán
ironikus." Ha volt is egy rejtett célzás ebben a
megjegyzésben, Arthur képtelen volt rá, hogy észrevegye, így csupán egyet
mordult, barátságosan, de nem bátorítóan. De a férfi nem ijedt el akkor sem, és
nem ijedt el most sem. - Mind ezt mondják a ronda áprilisi
esőről - mondta. - Ilyen rondán szép, olyan rondán friss, milyen bájos,
utálatos eső. Előredőlt az asztalon és összeráncolta
az arcát, mintha valami különöset akarna mondani a kormányról. - Amit meg akarok tudni, az az - mondta
-, hogyha az idő szép, miért - majdnem felnyársalta Arthurt a tekintetével -
nem lehet szép ronda eső nélkül? Arthur feladta. Eldöntötte, hogy
otthagyja a kávéját, ami túl meleg volt ahhoz, hogy gyorsan megigya, és túl
piszkos ahhoz, hogy hidegen igya meg. - Nos, ahogy akarja - mondta és
felállt. - Viszlát. Megállt a benzinkút boltjánál, azután
továbbsétált, keresztül a parkolón, és nagy súlyt helyezett arra, hogy élvezze
az arcára csepegő esőt. Volt még egy bágyadt szivárvány is, ami a Devon
hegyeken túl ragyogott. Arthur azt is élvezte. Bemászott az ütött-kopott, de imádott
Golf GTI-jébe, csikorgó gumikkal elindult a parkolóból, elhagyva az
üzemanyagpumpák szigeteit, és a csúszós úton visszakanyarodott az autópálya
felé. Rosszul gondolta, hogy a Föld
atmoszférája végleg és örökre becsukódott a feje fölött. Rosszul gondolta, hogy
valaha lehetséges lesz, hogy legyőzze a bizonytalanság zavaros kavargását,
amibe galaktikus utazásai húzták. Rosszul gondolta, hogy most már el tudja
felejteni, hogy a nagy, nehéz, olajos, szivárványos Föld, amin él, az csak egy mikroszkopikus
pötty volt egy mikroszkopikus pöttyön, ami elveszett az Univerzum
elképzelhetetlen végtelenségében. Vezetett tovább hümmögve, és rosszul
gondolta mindezeket. Az ok, amiért ezeket rosszul gondolta,
a csúszós út mellett állt egy pici esernyő alatt. Arthurnak leesett az álla. A fékpedálon
kificamította a bokáját és a kocsi annyira megcsúszott, hogy közel volt ahhoz,
hogy felboruljon. - Fenny! - kiáltotta. Alig kerülte ki, hogy elüsse az
aktuális kocsijával a lányt, inkább a kocsiajtóval ütötte meg, amikor
keresztülhajolt az ülésen és hirtelen kitárta előtte. Az ajtó beleakadt Fenny kezébe és
kiverte belőle az esernyőt, ami ezután vadul elszállt, keresztül az úton. - A fenébe! - kiáltotta Arthur, és
olyan segítőkészen, ahogy csak tudta, gyorsan kitárta a saját ajtaját is és
alig kerülte el azt, hogy a 'McKenna Fuvarozási Vállalat. Az időjárás nem
akadály' - feliratú teherautó elgázolja, és dermedten nézte, amint helyette
Fenny esernyőjét tiporja el. A teherautó elszáguldott az autópályán. Az esernyő úgy feküdt az úton, mint egy
mostanában agyoncsapott hosszúlábú tipolyszúnyog, szomorúan kilehelve a lelkét. Egy pici szélroham meglebegtette kissé. Arthur felvette. - Hm - mondta. Nem látszott sok értelme
annak, hogy visszaadja Fennynek. - Honnan tudod a nevem? - kérdezte a
lány. - Nézd, szóval - mondta - veszek neked
másikat. Ránézett a lányra és elhallgatott. A lány magas volt, sötét, hullámos haja
lágyan keretezte komoly, halovány arcát. Magányosan állva majdnem olyan
komornak nézett ki, mint egy olyan szobor, amit néhány fontos, de népszerűtlen
erénynek állítottak egy díszkertben. Úgy látszott, mintha másvalamit nézne,
mint amit nézett, ahogy ott állt és nézett valamit. De amikor elmosolyodott, az olyan volt,
mintha hirtelen megérkezett volna valahonnan. Melegség és élet költözött az
arcára és egy lehetetlen elegáns mozdulat a testébe. A hatás kissé nyugtalanító
volt és nyugtalanította is Arthurt, mint a fene. A lány elmosolyodott, bedobta hátra a
táskáját és az első ülés felé fordult. - Ne aggódj az esernyő miatt - mondta
Arthurnak, amikor bemászott - a bátyámé volt, és ki nem állhatta, különben nem
adta volna ide. Nevetett és bekapcsolta a biztonsági
övet. - Te nem vagy a bátyám barátja, ugye? - Nem. Fennynek a hangja volt az egyetlen
olyan része ami nem mondta, hogy "jó". A lány fizikai jelenléte a kocsiban,
Arthur kocsijában, igazán rendkívüli volt, így hagyta, hogy a kocsija lassan
továbbhaladjon, mert eléggé nehezen tudott gondolkozni és lélegezni, és
remélte, hogy egyik életfunkció sem szükséges a vezetéshez, különben bajban
vannak. Nos, az, amit Arthur a másik kocsiban,
a lány bátyjának a kocsijában tapasztalt azon az éjszakán, amikor visszatért
kimerülten és zavarodottan a csillagokban töltött rémálmának éveiből, nem az
volt a kiegyensúlyozatlanság indítéka, vagy ha mégis, akkor ő legalább kétszer
olyan kiegyensúlyozatlan most és igazán hajlamos arra, hogy elveszítse azt a
valamit, amiről a kiegyensúlyozott emberek javasolják, hogy tartsa
egyensúlyban. - Nos... - mondta Arthur és remélte,
hogy jól megkezdte a beszélgetést. - Úgy volt, hogy felvesz a bátyám, de
telefonált és azt mondta, hogy mégsem tud jönni. Érdeklődtem, hogy mikor jön
busz, de a férfi egy naptárt kezdett el nézegetni, nem pedig a menetrendet,
ezért úgy döntöttem, hogy stoppolni fogok. Nos... - Nos... - Nos itt vagyok, és szeretném tudni,
hogy honnan tudod a nevemet. - Talán először azt kellene kitalálnunk
- mondta Arthur, miközben a válla fölött hátranézett, amint ismét
bekapcsolódott az autópálya forgalmába -, hogy hová is vigyelek. - Arthur azt
remélte, hogy nagyon közelre vagy nagyon messzire. Ha közelre, az azt jelentené,
hogy a lány a közelben lakik, ha messzire, az pedig azt, hogy egészen odáig
viheti. - Tauntonba szeretnék menni - mondta a
lány. - Ha így rendben van. És kitehetnél a... - Tauntonban laksz? - kérdezte Arthur,
és remélte, hogy a hangja inkább kíváncsi, mint elragadtatott. Taunton
csodálatosan közel volt a lakóhelyéhez. Akár... - Nem, Londonban - mondta a lány. - Egy
órán belül indul a vonat. Ez a lehető legrosszabb dolog volt. Taunton csak percekre volt, felfelé
haladva az autópályán. Arthur azon gondolkodott, hogy mit csináljon, és amint
rémülten azon gondolkozott, hogy mit csináljon, hallotta magát, amint ezt
mondja: - Ó, elvihetlek Londonba. Engedd meg,
hogy Londonba vigyelek... Ügyetlen barom. Hogy a fenébe mondhatta
azt, hogy "engedd" ilyen hülyén. Pont úgy viselkedik, mint egy
tizenkét éves. - Londonba tartasz? - kérdezte a lány. - Nem, de... - ügyetlen barom. - Nagyon kedves tőled, de igazán nem
szükséges. Szeretek vonatozni. És hirtelen elment. Vagyis inkább az a
része ment el, ami élt benne. Révedezve nézett kifelé az ablakon, magában
hümmögve. Arthur nem hitte el. Harminc másodperc társalgás és már
kimerítette a témát. Felnőtt ember - mondta magának határozottan,
az évszázadok alatt a felnőtt emberek viselkedéséről felhalmozott tanulmányok
tudatában - nem viselkedik így. Taunton öt mérföld - volt egy útjelző
táblára írva. Arthur olyan szorosan markolta a
kormánykereket, hogy a kocsi imbolygott. Valami drámait készült tenni. - Fenny - kezdte. A lány szúrósan nézett rá. - Még mindig nem mondtad, hogy
honnan... - Figyelj - mondta Arthur - Elmondom
neked, bár a történet igazán furcsa. Nagyon furcsa. A lány még mindig Arthurt nézte, de nem
mondott semmit. - Figyelj... - Ezt már mondtad. - Tényleg? Ó. Vannak dolgok, amikről
beszélnem kell neked, és olyanok, amiket el kell mondanom... egy történet, amit
el kell mondanom, és ami... Arthur csapkodott. Azokkal a sorokkal
akart valamit kezdeni, hogy "Az összegubancolódott és összekötött
hajfürtjeid szétváltak, és minden különös tüske, ami égnek áll, olyan, mint a
nyűgös sündisznó tüskéi" de úgy gondolta, hogy nem fog neki sikerülni és
nem szerette a sündisznóra való utalásokat. - ... ami több, mint öt mérföldig fog
tartani... - elégedett meg végül is ennyivel, és attól tartott, hogy igazán
gyatra volt. - Nos... - Csak feltéve - mondta Arthur - csak
feltéve - nem tudta, hogy mit fog ezután mondani, így úgy gondolta, jobb, ha ül
és figyel - hogy valami rendkívüli módon te nagyon fontos vagy nekem, és - bár
nem tudod - én is fontos vagyok neked, de ezzel nem megyünk semmire, mert már
csak öt mérföld van hátra, és én meg egy hülye barom vagyok, mert nem tudom,
hogy hogyan kell valami nagyon fontosat mondani valakinek, akit éppen csak
megismertem és nem ütköztem neki ugyanabban a pillanatban néhány teherautónak -
megállt és gyámoltalanul nézett a lányra -, szerinted mit kellene csinálnom? - Nézz az útra! - kiáltotta a lány. - A fenébe! Alig kerülte el, hogy belevágtasson
száz olasz mosógép oldalába, amiket egy német teherautó szállított. - Azt hiszem - mondta a lány,
pillanatnyi megkönnyebbült sóhaj után - meghívhatnál egy italra, mielőtt a
vonatom indul.
|
|
Hátravan: 40/29 fejezet. |