|
Viszlát, És Kösz A Halakat 12. fejezet
Valamilyen oknál fogva az állomások
mellett lévő kocsmák különösen félelmetesek, sajátságosan mocskosak, a
sertéspástétom pedig speciálisan sápadt. A sertéspástétomnál pedig csak a
szendvicsek borzasztóbbak. Van egy mondás, ami egész Angliára
érvényes, miszerint: szendvicset készíteni az érdekes, vonzó, és bármilyen
formában kellemes - szendvicset enni az valami bűnös dolog, és csak külföldiek
csinálnak ilyet. 'Szárítsd ki!' - szól az utasítás, ami
valahol a kollektív nemzeti öntudatban van eltemetve. 'Tedd rágóssá!' 'Ha
frissen akarod tartani a szendvicseket, mosd ki őket hetente egyszer!' Így szendvicset enni szombaton
ebédidőben egy kocsmában, ez az, amivel a britek vezekelnek a nemzetközi
bűneikért, bármik legyenek is azok. Nem egészen világos, hogy mik azok a bűnök,
és nem is akarják tudni. A bűnök nem olyan dolgok, amikről bárki is tudni
akarna. De bármilyen bűnök is, bőségesen vezekelnek értük azzal, hogy megeszik
azokat a szendvicseket, amiket maguk készítettek. Ha van valami, ami rosszabb lehet, mint
a szendvics, az a kolbász, ami éppen mellettük volt. Örömtelen cső, tele
porcogóval, egy forró és szomorú tengerben lebegve, szakácssapka alakú tűvel
kikarózva - van, aki úgy gondolja, hogy ez egy emlék, néhány szakácsra
emlékeznek vele, akik utálták a világot és a macskáik között haltak meg egyedül
és elfelejtve egy hátsólépcsőn, Stepney-ben. A kolbászok azoknak vannak, akik
tudják, hogy mik a bűneik és valami különleges módon akarnak bűnhődni. - Ott valahol jobb lenne - mondta
Arthur. - Nincs időnk - mondta Fenny, mikor
ránézett az órájára -, a vonatom fél órán belül indul. Egy kicsi, billegő asztalnál ültek. Az
asztalon néhány koszos pohár meg néhány átázott söralátét volt, amikre viccek
voltak nyomtatva. Arthur Fennynek paradicsomitalt rendelt, magának pedig egy
pint sárga, buborékos vizet. És egy pár kolbászt. Nem tudta, miért. Talán azt,
hogy legyen mit csinálnia, amíg a buborékok leülepszenek a pohárban. A kolbászt, amit rendelt, a csapos
beletunkolta a pulton lévő sörtócsába, és ezt Arthur megköszönte neki. - Jó - mondta Fenny az órájára nézve. -
Mondd el, amit el kell mondanod. Ez tőle, mondhatni, véglegesen
kételkedően hangzott, és Arthur szíve összeszorult. Nemigen érezte azt, hogy a
legelfogadhatóbb formája annak, amit megpróbál elmondani Fennynek, amint a lány
itt ül, hirtelen hűvösen és védekezően viselkedve, az az lenne, hogy ő, Arthur
egyfajta testen kívüli telepatikus álomban érzékelte, hogy az idegösszeomlás,
amitől Fenny szenved, az összekapcsolódik azzal a ténnyel, ami megjelent,
dacára annak, hogy a Föld le lett rombolva, hogy egy új hiperűr-bekötőutat
építsenek - egy olyan dolog, amiről az egész Földön egyedül Arthur tud valamit,
és ő volt az, aki tulajdonképpen a szemtanúja volt ennek egy Vogon űrhajóról -
és hogy ráadásul testileg és lelkileg is elviselhetetlenül szenved érte és
szüksége van arra, hogy olyan gyorsan ágyba bújjon vele, amilyen gyorsan
emberileg lehetséges. - Fenny - kezdte. - Vásárolna néhány tombolajegyet? Arthur szúrósan felnézett. - Fizetéspótlék Anjie-nek, aki
nyugdíjba megy. - Mi? - És szüksége van egy művesére. Egy igazán feszes, vékony, középkorú
asszony hajolt fölé, csinos kötött ruhában, csinos kis dauerral, csinos kis
kutyaszerű mosollyal. Egy adag ruhatári jegyet és egy
gyűjtődobozt fogott. - Csak tíz penny darabja - mondta -,
így akár kettőt is vásárolhat anélkül, hogy bankot robbantana. Csilingelően felnevetett és utána
kíváncsi, hosszú pillantással nézte Arthurt. Amikor azt mondta: "Anélkül,
hogy bankot robbantana", az nyilvánvalóan több örömöt okozott neki, mint
bármi más a háború óta, amikor néhány kiskatona elszállásolta magát rajta. - Nos, igen, rendben van. - mondta
Arthur, sietve kutatott a zsebében, végül talált néhány pénzdarabot. Dühítő lassúsággal és csinosan pózolva
- ha volt is valami ilyesmi a mozgásában - a nő leszakított két jegyet és
Arthur felé nyújtotta. - Igazán remélem, hogy nyerni fog -
mondta a nő mosolyogva, de a mosolya hirtelen összetört, mint egy megmozdított
origami - a díjak olyan édesek. - Igen, köszönöm - mondta Arthur, és
igazán gorombán elpakolta a jegyeket és az óráját nézte. Fenny felé fordult. Ugyanezt tette a nő is a
tombolajegyekkel. - És ön, ifjú hölgy? - kérdezte. -
Anjie műveséjéért van ez az egész. Nyugdíjba megy, tudja ugye? - még
szélesebben elmosolyodott. Jobb lett volna, ha abbahagyja, mert ha nem, akkor a
bőre így biztosan el fog hasadni. - Nos, itt van még - mondta Arthur, és
ötven pennyt adott oda a nőnek, remélve, hogy már távozni látja. - Ó, van ám pénzünk, ugye? - mondta a
nő egy hosszú, mosolygó pillantással.- Londonból jövünk? Arthur azt kívánta, bárcsak ne beszélne
ilyen utálatosan lassan. - Nem, minden rendben van, igazán -
mondta Arthur, miközben tiltakozva legyintett, de a nő elkezdte szörnyű
megfontoltan egyenként letépkedni az öt jegyet. - Ó, de muszáj, hogy önnél legyenek a
jegyek - ragaszkodott hozzá a nő - különben nem kérheti a díjat. Nagyon kedves
díjak vannak. Igazán alkalomhoz illőek. Arthur kikapta a kezéből a jegyeket, és
olyan szúrósan nézett a nőre, ahogyan csak tudott. A nő Fenny felé fordult ismét. - És most ön... - Nem! - Arthur majdnem kiabált - Ezeket
neki vettem - magyarázta, miközben az öt jegyet lóbálta. - Ó, értem, milyen kedves. Émelyítően mosolygott mindkettőjükre. - Nos, igazán remélem, hogy... - Igen. - csattant fel Arthur -
köszönjük. A nő végül elindult a mellettük levő
asztalhoz. Arthur elkeseredetten Fenny felé fordult, de felvidult, amikor
látta, hogy a lány rázkódik, csendesen kacagva. Arthur sóhajtott és elmosolyodott. - Hol is tartottunk? - Fennynek szólítottál és éppen meg
akartalak rá kérni, hogy ne tedd. - Hogy érted? Fenny azt a pálcikát pörgette, amit a
paradicsomitalába tűztek. - Ez az, amiért megkérdeztem, hogy a
bátyám barátja vagy-e. Vagyis a féltestvéremé. Ő az egyetlen, aki Fennynek hív,
és ezért nem igazán kedvelem. - Nos akkor mi a...? - Fenchurch. - Mi? - Fenchurch. - Fenchurch. Komolyan nézett Arthurra. - Igen - mondta - és most figyellek,
mint egy hiúz, hogy te is elkezdesz-e hülyeségeket kérdezni, mint mindenki,
amíg nem sikítok. Mérges lennék és csalódott. Meg lehet, hogy sikítanék. No,
lássuk. A lány mosolygott, megrázta a fejét,
így a haja az arcába hullott. Mögüle figyelte Arthurt. - Ó, - mondta Arthur - ez így nem
tisztességes, igaz? - Igen. - Kedves. - Jól van - mondta a lány nevetve -
kérdezhetsz. Talán jobb, ha túl leszünk rajta, mintha állandóan Fennynek hívsz. - Valószínűleg - mondta Arthur. - Már csak két jegy maradt, látja, és
mivel maga olyan nagylelkű volt az imént... - Micsoda? - csattant fel Arthur. A nő a dauerral meg a mosollyal meg a
majdnem üres ruhatári jegyfüzettel az utolsó két jegyet lebegtette Arthur orra
előtt. - Azt gondoltam, önnek adom a
lehetőséget, hiszen a díjak olyan édesek. Igazán bizalmasan ráncolta az orrát. - Igazán ízlésesek. Tudom, hogy
tetszeni fognak. És ebből pedig Anjie nyugdíjajándéka lesz. Tudja, mit
szeretnénk neki adni? Egy... - Egy művesét - fejezte be Arthur. -
Tessék - odaadott neki még két tízpennyst és elvette a jegyeket. Úgy látszott, egy gondolat szöget ütött
a nő fejébe. Nagyon lassan ütötte. Szinte látni lehetett. - Ó, kedveseim - kezdte - ugye nem
szakítottam félbe semmit?? Nyugtalanul nézte mindkettőjüket. - Nem, minden rendben van - mondta
Arthur - Minden, ami rendben lehet - mondta - az rendben van. - Köszönjük - tette még hozzá. - Úgy értem - mondta a nő az aggódás
elragadtatott örömével -, maguk nem szerelmesek, ugye? - Nehéz ezt elmondani - mondta Arthur -
még arra sem volt esélyünk, hogy beszélgessünk. Fenchurchre pillantott. A lány
mosolygott. A nő mindenttudóan és bizalmasan
bólintott. - Egy perc és megnézhetik a díjakat -
mondta, és elment. Arthur a lány felé fordult sóhajtva,
akiről nehéz volt elmondania, hogy szerelmes-e belé. - Kérdezni akartál tőlem valamit -
mondta. - Igen - mondta Arthur. - Együtt is mondhatjuk, ha akarod -
mondta a lány - Engem egy... - ...kézitáskában - csatlakozott Arthur - ...találtak a Talált tárgyak
osztályán - kérdezték egyszerre - ...a Fenchurch utcai pályaudvaron? -
fejezték be. - És a válasz - mondta Fenchurch - Nem. - Kedves - mondta Arthur. - Ott fogantam. - Mi? - Igen, ott. - A Talált tárgyak osztályán? -
huhogott Arthur - Nem, persze, hogy nem. Ne légy
bolond. Mit csináltak volna a szüleim a Talált tárgyak osztályán? - kérdezte,
igazán megdöbbenve a gondolattól. - Nos, nem tudom - mondta Arthur - vagy
igazán... - Jegyért álltak sorba, akkor. - Sorbanállás... - Sorbanállás közben. Vagyis azt
állítják. Nem mondták el részletesen. Csak azt mondják, hogy el sem hiszed,
mennyire unalmas lehet sorban állni a Fenchurch utcai pályaudvarnál.
Illedelmesen kortyolgatta a kávéját,és az óráját nézte. Arthur hüledezett egy
vagy két pillanatig. - Egy-két percen belül mennem kell, -
mondta Fenchurch - és még csak el sem kezdted mondani, hogy mi az a borzasztóan
rendkívüli dolog, ami a szívedet nyomja, és amit annyira szeretnél kipakolni. - Miért nem hagyod, hogy Londonba
vigyelek? - mondta Arthur. - Szombat van és semmi különösebb dolgom sincs,
szeretném, ha... - Nem - mondta Fenchurch - köszönöm,
nagyon kedves tőled, de nem. Néhány napig egyedül szeretnék maradni. Mosolygott és vállat vont. - De... - Majd elmondod máskor. Megadom a
telefonszámomat. Arthur szíve majd' kipottyant a
helyéről, amint a lány a hét számjegyet egy darab papírra firkantotta. - És most pihenhetünk. - mondta a lány
egy lassú mosollyal, ami teljesen feltöltötte Arthurt. - Fenchurch - mondta és tetszett neki a
név, ahogy kimondta - Én... - Egy doboz meggylikőr, és egy - tudom,
hogy tetszeni fog - skótdudás gramofonlemez. - mondta egy csilingelő hang. - Igen, köszönjük, nagyon kedves -
tette hozzá Arthur. - Úgy gondoltam, megnézhetnék - mondta
a dauerolt nő. - Ha Londonból jöttek... Büszkén odamutatta Arthurnak. Így
Arthur láthatta, hogy valóban egy doboz meggylikőr és egy skótdudás
gramofonlemez a díj. Az volt, ami. - Most már hagyom, hogy békében
megigyák az italukat - mondta a nő, és megveregette Arthur füstölgő fejét - de
tudtam, hogy szeretnék megnézni. Arthur szemei még egyszer
összekapcsolódtak Fenchurchével és hirtelen nem tudott semmit sem mondani. A
pillanat jött, majd elszállt közülük, de az egésznek a ritmusát a hülye nő
megtörte. - Ne aggódj - mondta Fenchurch, miközben
a pohara fölül szünet nélkül nézte Arthurt -, fogunk még beszélgetni - kortyolt
egyet - talán - tette hozzá - nem ment volna ilyen jól, ha nem Anjie-ért lett
volna. Kényszeredetten elmosolyodott, majd a haját ismét előredobta az arcába. Ez tökéletesen igaz volt. Arthurnak el kellett ismernie, hogy
tökéletesen igaz volt.
|
|
Hátravan: 40/28 fejezet. |