Viszlát, És Kösz A Halakat

20. fejezet

- A naplementék célja nyári estéken, különösen a parkokban - mondta a hang komolyan - az, hogy a lányok keble izgatottan hullámozzon és ezért sokkal kivehetőbben látsszon. Meg vagyok róla győződve, hogy ez a helyzet.

Arthur és Fenchurch egymásra vigyorogtak, amikor elmentek a fiú mellett és ezt meghallották. A lány egy pillanatig szorosabban ölelte Arthurt.

- És biztos vagyok benne - mondta a vörösesszőke, göndör hajú fiatal hosszú, vékony orral, aki éppen tiltakozott a szerpentin mellett lévő nyugágyában ülve - hogy ha valaki kidolgozná a bizonyítást, akkor az rájönne, hogy ez így teljesen természetes és logikus - folytatta, amikor sötét hajú párja hirtelen belesüppedt a mellette lévő nyugágyba és momentán búskomornak érezte magát a pattanásai miatt - Darwin foglalkozott ezzel. Ez tuti. És vitathatatlan. És - tette hozzá - nekem tetszik.

Megfordult és a szemüvegén keresztül rásandított Fenchurchre. Arthur elvezette a lányt és érezte, hogy az csendesen rázkódik.

- Következő javaslat? - mondta, amikor megálltak nevetni. - Gyerünk. Kérdezz.

- Rendben - mondta Arthur - a könyököd. A bal könyököd. A bal könyököddel van valami baj.

- Nem talált - mondta Fenchurch - teljesen mellé. Tökéletesen rossz úton haladsz.

A nyári nap a parkban süllyedés közben azt nézte a fákon keresztül. - Na ne finomkodjunk. - Hogy a Hyde Park bódult. Minden bódult volt a parkban, kivéve a hétfő reggeli szemetet. Még a kacsák is bódultak voltak. Bárki, aki keresztül tud úgy menni egy nyári este a Hyde Parkon, hogy nem érzi ezt a bódulást, azt valószínűleg mentőkocsival viszik, lepedővel az arcán.

Ez egy olyan park, ahol az emberek különösebb dolgokat csinálnak, mint másfelé. Arthur és Fenchurch láttak egy embert rövidnadrágban, aki éppen egy fa alatt magában gyakorolt egy skótdudán. Abbahagyta a gyakorlást, hogy elüldözzön egy amerikai turistacsoportot, akik éppen némi aprót próbáltak szégyenlősen beledobni a duda dobozába.

- Ne! - kiáltott rájuk. - Menjenek innen! Csak gyakorlok!

Határozottan elkezdte verni a táskáját, de még ez a zaj sem tudta rontani Arthur és Fenchurch hangulatát.

Arthur átölelte a lányt, majd a kezeit lassan lefelé csúsztatta a hátán.

- Nem hinném, hogy a fenekednél lehet a gond - mondta egy idő után - nem látszik semmi helytelen arrafelé.

- Igen - értett egyet a lány - semmi, de semmi baj sincs a fenekemmel.

Olyan sokáig csókolóztak, hogy a dudás a fa másik oldalára ment gyakorolni.

- Elmondok egy történetet - mondta Arthur.

- Jó.

Találtak egy fűcsomót, ami aránylag mentes volt a párocskáktól, akik valósággal egymás hegyén-hátán feküdtek vagy ültek és a kábult kacsákat nézték. A lemenő nap a kábult kacsák alatt csobogó vízen lebegett.

- A történet - mondta Fenchurch és Arthur karjaiba bújt.

- Ami valami olyasmiről szól, ami velem történt meg. És teljesen igaz.

- Tudod, néha az emberek olyan történeteket mesélnek, amik a feleségükkel, az unokatestvérükkel, a legjobb barátjukkal történtek, azonban ezek a történetek egy kicsit ki vannak egészítve valahol.

- Nos, ez is egy olyan történet lesz, azonban ez valóban megtörtént, és én tudom, hogy valóban megtörtént, mert az a személy, akivel ez valóban megtörtént, az én vagyok.

- Mint a tombolajegy.

Arthur nevetett.

- Igen. Egy vonatot kellett elérnem - folytatta. - Az állomásra...

- Mondtam már neked - szakította félre Fenchurch -, hogy mi történt a szüleimmel egy állomáson?

- Igen - mondta Arthur - mondtad.

- Csak biztos akartam lenni benne.

Arthur az órájára pillantott.

- Azt hiszem, lassan indulhatnánk visszafelé.

- Mondd el a történetet - mondta Fenchurch komolyan. - Megérkeztél az állomásra.

- Úgy húsz perccel korábban érkeztem.

Egy barátom mondta, hogy ekkor indul a vonat. De feltételezem, hogy legalább ugyanúgy lehetséges - tette hozzá pillanatnyi elmélkedés után - hogy a Brit Vasutak adta meg rosszul a vonat indulási idejét. Mivel soha nem fordult elő velem, hogy korábban érkezzek.

- Folytasd - nevetett Fenchurch.

- Így vettem egy újságot, hogy keresztrejtvényt fejtsek és bementem egy büfébe, hogy vegyek egy kávét.

- Keresztrejtvényt fejtesz?

- Igen.

- Melyiket?

- Általában a Guardian-ben lévőt.

- Azt hiszem, azok túlságosan ravaszak próbálnak lenni. Jobban kedvelem azt, ami a The Times-ban van. Megoldottad?

- Mit?

- A keresztrejtvényt a Guardian-ban.

- Még arra sem volt esélyem idáig, hogy ránézzek. - Mondta Arthur. - Még mindig a kávévásárlással próbálkozom.

- Jól van, na. Vedd meg a kávét.

- Azt teszem. És még - mondta Arthur - veszek néhány süteményt.

- Milyet?

- Rick Tea-t.

- Jó választás.

- Én kedvelem. Nos, megrakodva mindezekkel az új szerzeményekkel, mentem és leültem egy asztalhoz. Ne kérdezd, milyen asztal volt, mert már olyan régen történt, hogy nem emlékszem. Azt hiszem, kerek volt.

- Rendben.

- Most hadd mondjam el a szituációt. Én ülök az asztalnál. Bal oldalamon az újság. Jobbomon egy csésze kávé. Az asztal közepén egy doboz sütemény.

- Tökéletesen látom.

- Amit nem látsz - mondta Arthur -, mert még nem említettem, az a fickó, aki már az asztalnál ült, szemben velem.

- Hogy nézett ki?

- Teljesen hétköznapi. Aktatáska. Öltöny. Nem úgy nézett ki - mondta Arthur -, mint aki bármi vad dologra képes.

- Ó. Ismerem ezt a típust. Mit csinált?

- A következőket: áthajolt az asztalon, megfogta a süteményes dobozt, kinyitotta, kivett egy süteményt és...

- Micsoda?

- Megette.

- Micsoda?

- Megette.

Fenchurch meglepetten nézett rá.

- És te mi a fenét csináltál?

- Nos, abban a helyzetben ugyanazt tettem, amit bármelyik erős és határozott angol férfi tett volna. Arra kényszerültem - mondta Arthur -, hogy ne vegyek róla tudomást.

- Mit? Miért?

- Nos, ez nem egy olyan dolog, amire felkészülhetsz, ugye? Önvizsgálatot tartottam és felfedeztem, hogy sem a nevelésem, sem a tapasztalataim, sem az ősi ösztöneim nem mondják meg, hogy hogyan reagáljak, amikor valaki igazán egyszerűen, nyugodtan, pontosan velem szemben ülve lopkodja a süteményemet.

- Nos, talán... - Fenchurch végiggondolta. - Azt kell mondanom, én sem vagyok biztos benne, hogy mit tettem volna. Nos, mi történt?

- Mérgesen a keresztrejtvényemet bámultam. Egy egyszerű sort sem tudtam megfejteni, egy korty kávét sem tudtam meginni - mert túl meleg volt, szóval semmit sem tudtam tenni. Végül összeszedtem magam és kivettem egy süteményt, és nagyon erősen megpróbáltam nem észrevenni - tette hozzá - azt, hogy a doboz valamilyen csoda folytán már nyitva volt.

- De így éppen azt tetted, amit kellett.

- Úgy-ahogy, igen. Megettem a süteményt. Igen megfontoltan és látványosan ettem, így nem lehetett kétsége afelől, hogy mit csinálok. És amikor én ettem - mondta Arthur - a férfi abbahagyta az evést.

- Mit csinált?

- Vett még egy süteményt - mondta Arthur. - Ez történt. Vett még egy süteményt és megette. Higgadtan. Megette és kész.

Fenchurch kényelmetlenül megmoccant.

- És a probléma az volt - mondta Arthur -, hogy mivel nem mondtam semmit először, így valahogy még nehezebb volt előhozni a dolgot másodjára. Te mit mondtál volna? "Bocsásson meg, de nem tudta a figyelmemet elkerülni az, hogy..." Nem megy. Így hát nem vettem róla tudomást, sokkal nyomatékosabban, mint azelőtt.

- Ember...

- Bámultam a keresztrejtvényt, ismét semmit sem haladtam vele, és olyan lelkierőt mutatva, amit V.Henrik tett Szent Crispin napján...

- Micsoda?

- Visszatérek a történetemhez - mondta Arthur. - Vettem egy másik süteményt. És egy pillanatra találkozott a tekintetünk.

- Mint most?

- Nem, nem egészen. De találkozott. Csak egy pillanatra. És mindketten elkaptuk a pillantásunkat. De én vagyok a megmondhatója - mondta Arthur -, hogy egy kis feszültség volt az asztal felett abban a percben. A levegő kicsit szikrázott.

- El tudom képzelni.

- És így megettük az egész dobozzal. Én vettem egyet, majd ő, én, ő...

- Az egész dobozzal?

- Nos, nyolc sütemény volt a dobozban, de majdnem beleőszültem, mire elfogyott az összes. Még a gladiátoroknak is nehéz perceket okozott volna.

- A gladiátoroknak - mondta Fenchurch - a napon kellett volna ezt csinálni. Fizikálisan sokkal fárasztóbb.

- Ez történt. Nos, amikor az üres doboz közöttünk feküdt, a férfi végül felállt, bár ezzel a legrosszabbat tette, és elment. Én persze megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ezután a vonatomat egy vagy két pillanattal később bemondták, így megittam a kávémat, összehajtottam az újságot, és az újság alatt...

- Igen?

- Ott volt az én süteményem.

- Mi? - mondta Fenchurch. - Micsoda?

- Így igaz.

- Nem! - Fenchurch levegőért kapkodott és nevetve hátradobta magát a füvön. Majd felült.

- Te nem vagy normális! - kiabálta. - Te tökéletesen bolond vagy!

Hátralökte Arthurt, rágördült, megcsókolta és felült. Arthur csodálkozott, hogy milyen könnyű a lány.

- Most te mondasz egy történetet.

- Azt hiszem - mondta a lány sietve, mély, rekedt hangon -, hogy az imént nagyon haza akartál menni.

- Csak semmi sietség - mondta Arthur könnyedén. - Szeretném, ha mondanál egy történetet.

lány a tavat nézte és töprengett.

- Jól van - mondta - ez csak egy rövid történet lesz. Nem olyan mókás, mint a tiéd, de... Mindegy.

Lefelé nézett. Arthur érezte, hogy ez most egyike azoknak a pillanatoknak. Olyan volt, mintha a levegő mozdulatlanul várakozva venné körül őket. Arthur azt kívánta, hogy a levegő bárcsak elmenne a francba és a saját dolgával törődne.

- Amikor gyerek voltam... - mondta a lány. - Az ilyen történtek mindig így kezdődnek. "Amikor gyerek voltam...". Mindegy. Ez az a rész, amikor a lányok hirtelen azt mondják hogy "Amikor gyerek voltam" és így könnyítenek a lelkükön. Nekünk is itt kell kezdeni. Amikor gyerek voltam, az ágyam fölött függött egy kép... Nos, eddig milyen?

- Tetszik. Azt hiszem jól haladsz. Korán és kedvesen teszed érdekessé a hálószobát. De talán kezdhetnénk valamit a képpel.

- Ez egy olyan kép volt, amit a gyerekeknek szeretni kell - mondta -, azonban ez nem működik. Tele megnyerő pici állatokkal, akik valami megnyerőt csinálnak, ismered?

- Persze. Engem is terheltek vele. Nyuszik mellényben.

- Pontosan. Sőt, ezek a nyuszik egy tutajon voltak, amin voltak még válogatott patkányok és baglyok is. Talán még egy rénszarvas is volt ott.

- A tutajon.

- A tutajon. És egy fiú ült még rajta. A mellényes nyulak meg baglyok meg patkányok között. Egy olyan vidám, cigányképű utcagyerek-fajta.

- Jujj.

- A kép aggasztott, ezt kell, hogy mondjam. Volt ott még egy vidra, ami a tutaj előtt úszott és én a tutaj alatt ébren feküdtem esténként és azért aggódtam, hogy a vidrának húznia kell a tutajt, az összes szerencsétlen állattal együtt, akiknek egyáltalán nem kellene egy tutajon lenniük, és a vidrának annyira vékony volt a farka amivel a tutajt húzta, hogy azt gondoltam fájhat neki, ha állandóan húznia kell. És ez aggasztott engem. Nem nagyon, csak mindig egy picit.

- Utána egy nap - emlékszem a képet évekig néztem minden este - hirtelen észrevettem, hogy a tutajnak van egy vitorlája. Előtte soha nem láttam. A vidra meg jól volt és egyedül úszkált. - Vállat vont.

- Jó történet? - kérdezte.

- A befejezés kicsit gyenge, de megható és lehet osztani a zsebkendőket.

- Fenchurch nevetett és átölelte a lábait.

- Ez csak egy hirtelen felfedezés volt, az aggódás évei eltűntek és már nem nyomasztott a dolog annyira. Olyan volt mint amikor valami nehéz súlyt, amit éveken át cipeltél végre lerakhatsz, amikor rájössz, hogy van más szín is a feketén kívül, vagy amikor egy száraz fadarab kihajt. Majd egy belső hang hirtelen azt mondja "Hagyd abba az aggódást, a világ jó és tökéletes hely. Sőt, igazán gondtalan." Talán azt gondolod, hogy én ezt most azért mondtam, mert így éreztem ma délután.

- Nos, én... - mondta Arthur. A higgadtsága hirtelen tovatűnt.

- Nos, rendben van - mondta Fenchurch. - Igen, pontosan ez az, amit éreztem. De ezt már éreztem korábban is, még erősebben. Hihetetlenül erősen. Attól tartok, hogy én csak egy darabja vagyok egy egésznek - mondta és mereven nézett a távolba - egy meglepő és hirtelen felfedezés miatt.

Arthur zavarban volt. Nehezen tudott beszélni, éppen ezért úgy érezte, hogy okosabb lesz, ha ebben a pillanatban meg sem próbálja.

- Nagyon különös volt - mondta a lány úgy, mintha az üldözött egyiptomiak egyike mondhatta volna, hogy a Vörös tenger viselkedése, amikor Mózes utat nyitott rajta keresztül, egy kicsit furcsának tűnt.

- Nagyon különös - ismételte. - Már napok óta olyan furcsán éreztem magam. Olyan volt, mintha valaminek új életet készülnék adni. Nem, valójában nem ilyen volt. Több ennél. Olyan, mintha belekapcsolódnék valamibe lassanként. Nem, még nem is ilyen volt, olyan, mintha az egész Föld rajtam keresztül készülne...

- Mond neked valamit - mondta Arthur - az a szám, hogy negyvenkettő?

- Mi? Nem. Miről beszélsz? - kiáltott Fenchurch.

- Csak egy ötlet - morogta Arthur.

- Arthur én ezt igazán komolyan mondtam. Ez tényleg fontos nekem.

- Én is komolyan kérdeztem, teljesen komolyan - mondta Arthur. - Ez csak az élet, az Univerzum, meg minden. És még mindig nem vagyok egészen biztos benne.

- Ezzel mit akarsz mondani?

- Mondd el a többit is - mondta Arthur - Ne aggódj, ha furcsán hangzik. Bízz bennem, valaki olyanhoz beszélsz, aki már egy csomó dolgot látott - hozzátette - ami furcsa. És ezt most nem a süteményekre értem.

Fenchurch bólintott és látszott hogy bízik benne. Hirtelen megfogta a kezét.

- Annyira egyszerű volt - mondta -, olyan csodálatosan és különösen egyszerű, amikor megérkezett.

- Mi volt az? - kérdezte Arthur csendesen.

- Látod, ez az, amit nem tudok. És ez a hiány elviselhetetlen. Ha megpróbálok rá visszagondolni, az egész olyan remegő meg ideges lesz, és ha túl erősen próbálkozom egészen a teáscsészéig jutok, utána egyszerűen elvesztem az eszméletemet.

- Mi?

- Nos, mint a te történeted - mondta - a legjobb rész egy kávéházban játszódott. Benn ültem egy csésze tea mellett. Ez napokkal a furcsa érzések után történt. Azt hiszem finoman zümmögtem. A kávéházzal szemben lévő épületen valamit dolgoztak. Én az ablakon keresztül néztem a munkásokat a teáscsészém pereme fölül, amit én a legjobb módnak tartok arra, hogy másokat nézzek amint dolgoznak. És hirtelen megjelent az üzenet az elmémben. Olyan egyszerű volt. Mindennek értelmet adott. Én meg felálltam és azt gondoltam "Ó, nos, akkor minden rendben van". Annyira izgatott voltam, hogy még a kávéscsészémet is elejtettem. Valójában csak azt hiszem, hogy elejtettem. Igen - tette hozzá gondolkozva - biztos vagyok benne, hogy elejtettem. Mennyi értelmes dolgot mondok?

- Egészen a kávéscsészéig jó volt.

Fenchurch megrázta a fejét, majd újra megrázta, mintha rendet próbálna rakni odabenn és pontosan ez volt amit tenni próbált.

- Nos, - mondta - egészen a teáscsészés részig jó. Az volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy a Föld felrobban. Tudom hogy őrült dolognak hangzik és mindenki azt mondja, hogy hallucináció volt, de ha ez hallucináció volt, akkor nekem nagyképernyős, háromdimenziós, 16 hangsávos Dolby Sztereóban voltak hallucinációim, és talán el kellene szegődnöm olyan emberekhez, akiket untatnak a cápás filmek. Olyan volt, mintha a Föld kiszakadna a lábaim alól és... és...

Gyengén ütögette a földet, mintha megnyugtatást várna és utána úgy tűnt, mintha szégyellné magát mert elmondta.

- Egy kórházban ébredtem. Azt hiszem, életemben először. És ez az, amitől neuropata vagyok - mondta - egy meglepő és hirtelen felfedezés arról, hogy ezentúl minden rendben lesz.

Felnézett Arthurra.

Arthur egyszerűen abbahagyta azt, hogy a furcsa rendellenességek miatt aggódik, amik a saját világába való visszatérése körül voltak, vagyis inkább átpakolta őket agyának abba a részébe, amire ez volt írva: "Gondolkoznivalók - Sürgős!" "Itt ez a világ - mondta magának. - Itt van valami okból a Föld, és itt is marad. Velem együtt!" Azonban a Föld most kezdett elhomályosodni körülötte, mint azon az éjszakán a kocsiban, amikor Fenchurch bátyja elmondta azt a buta történetet a CIA ügynökről a vízgyűjtőmedencében. A Francia Nagykövetség elhomályosodott. A fák elhomályosodtak. A tó elhomályosodott, azonban ez teljesen természetes volt és nem zavart meg semmit sem, mert egy szürke lúd éppen ekkor landolt a tavon. A ludak fantasztikusan kipihenték magukat és nem voltak fontos válaszaik, amikhez tudni szerették volna a kérdéseket.

- Bárhogyan is - mondta Fenchurch hirtelen és okosan egy tágranyílt-szemű-mosollyal - valami baj van az egyik részemmel és neked kell kitalálnod, hogy mi. Hazamegyünk.

Arthur megrázta a fejét.

- Mi a baj? - kérdezte a lány.

Arthur nem azért rázta a fejét, mert nem értett egyet a javaslatával - amiről azt gondolta, hogy igazán bámulatos és egyike a legjobb javaslatoknak a világon - csak éppen egy pillanatra megpróbált megszabadulni attól a visszatérő benyomástól, hogy amikor a legkevésbé várta az Univerzum hirtelen előugrott egy ajtó mögül és megvetően kifütyülte őt.

- Csak tisztázni akarom a dolgokat a fejemben - mondta Arthur. - Azt mondtad, hogy úgy érezted a Föld valósággal... felrobbant...

- Igen. Ez több volt mint érzés.

- Ami mindenki más szerint - folytatta Arthur habozva - hallucináció.

- Igen, de hát ez nevetséges. Az emberek azt gondolják, hogyha azt mondják 'hallucináció' akkor az mindent megmagyaráz, és végül amit nem értesz az csak úgy egyszerűen eltűnik. Ez csak egy szó és semmit nem magyaráz meg. Azt sem magyarázza meg, hogy a delfinek miért tűntek el.

- Nem - mondta Arthur. - Nem - tette hozzá komolyan. - Nem - tette hozzá

ismét, még komolyabban. - Micsoda?! - mondta végül.

- Nem magyarázza meg a delfinek eltűnését.

- Nem - mondta Arthur. - Értem. Milyen delfinekre gondolsz?

- Hogy érted, hogy milyen delfinek? Arról beszélek, amikor minden delfin eltűnt.

A lány Arthur térdére tette a kezét, így ez ráébresztette Arthurt arra, hogy a bizsergés ami a gerincén föl-le szaladgál az nem attól van, hogy a lány finoman cirógatja a hátát, és éppen ezért muszáj hogy egyike legyen azoknak a hátborzongató érzéseknek, amik akkor törtek rá ha az emberek megpróbáltak vele dolgokat megértetni.

- A delfinek?

- Igen.

- Minden delfin - mondta Arthur - eltűnt?

- Igen.

- A delfinek? Azt mondod, hogy minden delfin eltűnt? Ez az - próbálta meg Arthur teljesen tisztázni a dolgot - amit mondasz?

- Arthur az ég szerelmére hát hol voltál? A delfinek ugyanazon a napon eltűntek, én...

A lány figyelmesen nézett Arthur ijedt szemeibe.

- Mi...?

- Nincsenek delfinek. Mind elment. Eltűntek.

A lány Arthur arcát vizsgálgatta.

- Valóban nem tudtad ezt?

Arthur ijedt arckifejezéséből ez nyilvánvaló volt.

- Hová mentek? - kérdezte.

- Senki sem tudja. Ezt jelenti az, hogy eltűntek. - elhallgatott - Hát, van egy ember aki azt mondja, tud valamit erről de mindenki azt mondja, hogy Kaliforniában él - mondta - és hogy bolond. Azon gondolkoztam, hogy elmegyek hozzá mert úgy tűnik ez az egyetlen módja annak, hogy rájöjjek mi történt velem.

Vállat vont, és hosszan, csendesen nézte Arthurt. A keze Arthur arcán volt.

- Igazán szeretném tudni hogy hol voltál - mondta. - Azt hiszem hogy valami szörnyű történt akkor veled is. És éppen ezért ismerkedtünk meg.

Körbenézett a parkban, amire éppen félhomály borult.

- Nos - mondta - most van valaki akinek elmondhatod.

Arthur lassan egy nagyot sóhajtott.

- Ez - mondta - egy nagyon hosszú történet.

Fenchurch áthajolt Arthur felett és magához húzta a vászontáskáját.

- Lehet ezzel valamit kezdeni?

A dolog amit kihúzott a táskájából, ütött-kopott volt, megviselt az utazásoktól, amik alatt történelem előtti folyókon sodródott, sült Kakrafoon sivatagjainak vörösen tűző napja alatt, félig el volt temetve a Santagrinus V hevesen gőzölő óceánjait szegélyező part márványhomokjában, a Jaglan Béta holdjának gleccserein hevert megfagyva, ültek is rajta, az űrhajókban körberugdosták, koptatták és rongálták, de mivel a készítői azt gondolták, hogy ezek a dolgok talán megtörténhetnek vele, így gondosan egy szilárd műanyag tokba tették, amire nagy és barátságos betűkkel a következőket írták: NE ESS PÁNIKBA!

- Honnan vetted ezt? - kérdezte Arthur döbbenten és elvette a lánytól.

- Ó - mondta -, azt hittem a tiéd.

Russel kocsijában találtam. Ott hagytad. Sok helyen voltál már ezek közül?

Arthur kihúzta a Galaxis Útikalauzt a tokjából. Olyan volt, mint egy pici, vékony, kinyitható számítógép. Megnyomott néhány gombot és a képernyő tele lett szöveggel.

- Néhány helyen.

- Elmehetünk arra a néhány helyre?

- Micsoda? Nem - mondta Arthur hirtelen, utána egy picit engedett, de óvatosan.

- Szeretnél? - kérdezte abban a reményben, hogy a válasz 'nem'. A kérdéssel ugyanis csupán igazán nagylelkűnek akart látszani, mivel azt nem akarta mondani, hogy 'Te nem akarsz oda elmenni.' - ami valószínű lett volna.

- Igen - mondta Fenchurch. - Tudni akarom, hogy mi az üzenet amit elvesztettem, és azt is, hogy honnan származik. Mert nem hiszem - tette hozzá és felállt, majd körülnézett a növekvő sötétségben a parkban -, hogy innen jött.

- És még abban sem vagyok biztos - tette hozzá Arthur derekát átölelve - hogy tudom hol van az az itt. 

 Hátravan:  40/20  fejezet.

Lap tetejére

<<<   21. Fejezet   >>>