|
Viszlát, És Kösz A Halakat 24. fejezet
Szerencsére volt egy erős légáramlat az
utcában, mert Arthur nem csinálhatott volna ilyen dolgokat rövid ideig sem,
legkevésbé nem szándékosan, mert a szándékosan az az a mód, ahogy ezt nem tudod
megcsinálni. Egy éles kanyart vett lefelé és majdnem
beleakadt egy kellemetlen résbe a fenti ajtónál, így keresztülbukfencezett a
levegőn és hirtelen megdöbbent attól hogy milyen mélységesen idétlen és hülye
dolgot csinált éppen, és hogy teljesen elfelejtette azt a részt ami arról szól
hogy nekiütődsz a földnek, és nem tette meg. Ügyes trükk - gondolta magában - ha meg
tudod csinálni. A föld fenyegetően a feje fölött
függött. Megpróbált nem gondolni arra, hogy milyen különösen nagy valami, és
hogy mennyire fog fájni, ha eldönti, hogy nem lóg tovább fölötte és hirtelen
ráesik. Ehelyett megpróbált szép dolgokra gondolni, makimajmokra, ami pontosan
megfelelő dolog volt, mert abban a pillanatban éppen nem emlékezett pontosan
hogy mi is az a makimajom, hogy vajon ez most az, ami fenséges nyájakban
méltóságteljesen vonul végig a mezőkön, vagy akárhol, vagy az a gnú volt, így
ez egy furfangos dolog volt amiről kedves gondolatokat lehetett kigondolni,
anélkül hogy végső megoldásként felhasznált volna egy hétköznapi,
igazán-nem-szándékos távoli dolgot, és ezzel most jól el volt foglalva az elméje,
mialatt a teste megpróbált alkalmazkodni ahhoz a tényhez, hogy nem érintkezik
semmivel. Egy Mars-csoki papírja gördült végig az
utcán. Egy tétova pillanat után végül megengedte a szélnek, hogy csillapítson a
gördülésén, miáltal a föld és Arthur közé került. - Arthur... A föld még mindig fenyegetően a feje
fölött volt, és azt gondolta Arthur, hogy talán ideje lenne valamit csinálni
vele, mint például el kellene hagynia, ami az volt, amit végül is tett. Lassan,
nagyon-nagyon lassan. Ahogyan elhagyta, lassan, nagyon,
nagyon lassan, gondosan becsukta a szemét, hogy ne zavarja semmi. Az az érzés
hogy a szemei csukva vannak végigfutott az egész testén. Egyszercsak elérte a
lábait, és az egész teste ugrásra készen volt, mert a szemei most már be voltak
csukva és így nem tudták pánikba ejteni, ezért lassan, nagyon, nagyon lassan a
testét az egyik irányba fordította, az elméjét pedig a másikba. Így lehet hogy elkerüli a földet. Érezte hogy a levegő tiszta körülötte,
egy szellő fújdogál igazán vidáman, nem zavartatva attól hogy Arthur ott van,
és lassan, nagyon nagyon lassan, mintha egy hosszú és mély alvásból ébredne,
kinyitotta a szemét. Repült már előtte is, természetesen,
sokat repült Krikkiben, egészen addig amíg a madárcsicsergés bolondossá nem
tette, de ez most más volt. Most a saját világában volt, csendesen,
zaj nélkül, túl egy könnyű remegésen, ami számos dolognak tudható be, és a
levegőben volt. Tíz vagy tizenöt lábbal alatta a kemény
kátránymakadám útburkolat, és néhány yarddal arrébb jobbra a Felső utca sárga
lámpái világítottak. Szerencsére az utca sötét volt, amióta
a lámpa, amitől azt várták volna el, hogy segítségével látni lehessen az
éjszakában, egy igazán találékony időkapcsolóra lett kötve, ami azt jelentette
hogy közvetlenül ebéd előtt bekapcsolt és azonnal kikapcsolt ahogy sötétedni
kezdett. Ezért Arthur biztonságosan be volt burkolva a sötétség leplébe. Lassan, nagyon nagyon lassan Fenchurch
felé emelte a fejét, aki csendes, izgatott ámulatban állt a fenti ajtóban. Az arca pár ujjnyira volt Arthurétól. - Csak azt akartam kérdezni - mondta
mély, remegő hangon - hogy mit csinálsz. De aztán rájöttem hogy meg is
nézhetem. Repülsz. Tehát ez úgy tűnik - mondta egy apró, csodálkozó szünet után
- hogy értelmetlen kérdés lenne. - Meg tudod csinálni? - kérdezte
Arthur. - Nem. - Szeretnéd megpróbálni? Fenchurch beharapta a száját és
megrázta a fejét, nem annyira hogy azt mondja nem, csak igazán zavarban volt.
Reszketett mint a nyárfalevél. - Igazán könnyű - unszolta Arthur - ha
nem tudod hogy hogyan kell csinálni. Ez fontos része. Hogy ne legyél benne
biztos hogy hogyan csinálod. Csak hogy bemutassa mennyire könnyű,
lefelé szállt a kis utcában, majd felemelkedett igazán drámaian, és utána
visszalibegett a lányhoz mint egy bankjegy amit egy pici szellő ringat. - Kérdezd meg, hogy hogyan csináltam. - Hogyan csináltad? - Fogalmam sincs. Nem tudom. A lány zavartan vállat vont. - Akkor én hogyan...? Arthur egy kicsit lentebb libbent és
kitárta a karját. - Szeretném ha megpróbálnád - mondta -
gyere közelebb, hogy megfoghassalak. Csak egy lépés. - Micsoda? - Próbáld meg. Idegeskedsz és tétovázol- mondta
magának, amint megpróbált valakihez közelebb lépni, aki éppen előtte röpködött
a levegőben. Végül odalépett hozzá. - És most a másikat. - Mi? - Ne nehézkedj a jobb lábadra. - Nem tudom megcsinálni. - Próbáld meg. - Így? - Így. Idegeskedsz és tétovázol, úgy,
mintha... - mondta magának de abbahagyta, mert volt egy olyan érzése, hogy
igazából nem is akarja tudni, hogy amit éppen csinál az mihez hasonlít. A szemeit nagyon határozottan a szemben
lévő öreg raktárház tetejének ereszcsatornájára szegezte, ami már hetek óta
idegesítette, ugyanis egészen kivehetően leesőfélben volt, és azt találgatta,
hogy vajon valaki fog-e valamit csinálni ezzel, vagy neki kell szólni valakinek
és megpróbált nem arra a tényre gondolni hogy most olyasvalakinek a karjai
között van, aki éppen semmin nem áll. - És most - mondta Arthur - ne
nehézkedj a bal lábadra sem. Fenchurch azon gondolkodott hogy a
raktárépület a szőnyeggyártó vállalathoz tartozik, aminek az irodái a sarkon
vannak és nem nehézkedett a bal lábára, szóval talán elmehetne hozzájuk az
ereszcsatorna ügyében. - És most - mondta Arthur - ne
nehézkedj a jobb lábadra. - Nem tudom megcsinálni. - Próbáld. Még nem látta az ereszcsatornát
pontosan ilyen szögből ezelőtt. Úgy nézett ki hogy a sár meg a szemét odafönn
akár egy madárfészek is lehetne. Ha egy kicsit előrébb hajolna, és a jobb
lábára nem nehézkedne rá, akkor talán tisztábban látná. Arthur egészen megrémült, amikor azt
látta, hogy lenn az utcában valaki megpróbálja ellopni a biciklijét. Abban a
pillanatban különösen nem akart belebonyolódni semmiféle vitába, és azt remélte
hogy a fickó csendesen csinálja és nem néz fel. Pontosan olyan sunyi képe volt,
mint azoknak akik rutinszerűen lopják a bicikliket mellékutcákban, és
rutinszerűen nem várják, hogy a tulajdonost lebegve találják néhány lábnyira
maguk fölött. Ezek a szokások megnyugtatták és így nekilátott a munkának
figyelmesen és tervszerűen, és amikor úgy találta hogy a bicikli kétségkívül
hozzá van zárva egy volfram-karbid gyűrűvel egy betonba ágyazott vaskorláthoz,
békésen elhajlította a kerekeit, és továbbment. Arthur egy igazán nagyot
sóhajtott. - Nézd, milyen tojáshéjdarabot találtam
neked - súgta Fenchurch a fülébe.
|
|
Hátravan: 40/16 fejezet. |