Viszlát, És Kösz A Halakat

26. fejezet

 Arthur Dent egy hitvány pillanatig azon gondolkodott, miközben felfelé szálltak, hogy nagyon reméli, hogy a barátai - akik általában kellemesnek de egyhangúnak találták, vagy később különösnek de egyhangúnak - jól érzik magukat a kocsmában, de jó darabig ez volt az utolsó eset, hogy rájuk gondolt.

Felfelé lebegtek, lassan pörögve egymás körül, mint ahogy a juharmagok lehullanak a juharfákról ősszel, ahelyett, hogy másfelé mennének.

És amint felfelé lebegtek, az elméjük két dologgal volt elfoglalva:

- amit csinálnak az teljesen és egészében lehetetlen

- vagy pedig a fizikának van némi pótolnivalója

A fizika megrázta a fejét és másfelé nézett, arra koncentrálva hogy az autók az East Roadon végigmenjenek a Westway felüljáró felé, hogy az utcai lámpák világítsanak és hogy ha valaki a Baker Street-en elejt egy sajtburgert, az letoccsanjon a betonra.

Alattuk gyorsan halványulva London fényeinek ragyogó gyöngysora húzódott - Arthurnak emlékeztetnie kellett magát arra, hogy nem Krikkit furcsa színezetű mezőin repülnek, aminek világos foltjai félénken hidalták át a csillagos eget fölöttük a Galaxis túlsó szélén, hanem Londonban - lebegett azután megfordult.

- Próbálj meg lebukni - mondta Fenchurchnek.

- Micsoda?

A lány hangja furcsa volt. Suttogva, erőtlenül, tisztán, távolian és kételkedve beszélt.

- Repülünk... - mondta.

- Ne gondolj rá - mondta Arthur - egy ideig. Próbálj lebukni.

- Leb...

A lány Arthurba kapaszkodott és egy percen belül az egész súlya Arthur kezében volt, majd meglepő módon a lány elkezdett zuhanni, Arthur pedig alatta bukfencezett, vadul kapálódzva a semmibe.

A fizika gúnyosan pillantott Arthurra. Arthur pedig a rémülettől tehetetlenül zuhant lefelé, betegen a szédítő eséstől, és testének minden része sikítani akart, de nem tudott.

Egyenesen zuhantak lefelé, mert Londonban voltak, és London egy olyan hely ahol nem lehet ilyen dolgokat csinálni.

Arthur nem kapaszkodott Fenchurchbe, mert Londonban voltak, nem egymillió mérföldre innen, vagyis csak kétszázötvenhatra hogy pontosak legyünk, Pisában, ahol Galileo már tisztán és világosan bemutatta, hogy kE9‚t zuhanó testre súlyuktól függetlenül a gyorsulás ugyanolyan mértékben hat. Zuhantak lefelé.

Arthurnak valami eszébe jutott esés közben. Émelyegett és szédült attól, hogy az imént még az égen kószált és mindent elhitt, amit az olaszok a fizikáról mondtak. amikor még egy egyszerű tornyot sem tudtak egyenesen felépíteni. Rájött, hogy halálos tévedésben vannak és a fene egye meg, gyorsabban zuhan, mint Fenchurch.

Ahogyan felülről leelőzte, egy ideig ügyetlenül matatott a vállain. Végre meg tudta fogni.

Csodás. Most már együtt estek, és ez igazán édes és romantikus volt, de nem oldotta meg azt az alapvető problémát, hogy a talaj nem várt arra, hogy vajon Arthurnak van-e még néhány trükkös ütőkártyája, hanem közeledett feléjük, mint egy expresszvonat.

Arthur nem tudta megtartani a lány súlyát, semmije sem volt, amivel tartani tudta volna. Az egyetlen dolog amire gondolni tudott az az volt, hogy nyilvánvalóan meg fognak halni, és ha valamit is akar, ami nem az a magától értetődő dolog, ami meg fog történni, akkor valami mást kell tennie, mint ami kézenfekvő. És itt úgy érezte, hazai pályán van.

Elengedte a lányt, ellökte magától és amikor az rémülten felé fordította a fejét, akkor a kisujjával belekapaszkodott a lány kisujjába, majd visszalódította felfelé és esetlenül bukfencezett utána.

- A fenébe - mondta a lány, amikor lihegve és izgatottan ült az abszolút semmin. Majd mikor végre megnyugodott, elrepültek az éjszakába.

Csak a felhők alatt álltak meg és néztek körül, hogy hová, milyen képtelen helyre jutottak.

A talaj valami olyasmi volt, amivel határozottan nem kellett törődniük, oda sem kellett nézniük, csupán egyetlen pillanatig, mivel a föld éppen távozóban volt.

Fenchurch próbálkozott néhány lebukással, és rájött, hogy ha hagyja, hogy a szél egyenesen szemből fújjon, akkor néhány igazán káprázatos fordulatot tud csinálni kicsi piruettel a végén amit picike pörgés követett, amitől a ruhája körbecsavarodott rajta - és ez az a rész ahol azok az olvasók akik nagyon tudni szeretnék, hogy mit csinált ezalatt Marvin és Ford Prefect, azok néhány fejezettel előbbre kell hogy lapozzanak - mert Arthur nem tudott már várni és segített neki, hogy levegye.

A ruha ellibbent lefelé és a szél addig tépte, cibálta, amíg már csak egy folt látszott belőle, ami végül is eltűnt és gyökeresen megváltoztatta az életét Hounslow-ban egy családnak, miután reggel megtalálták a szárítókötélen.

Némán ölelték egymást miközben szálltak felfelé, míg végül már a homályos felhőszellemek között úszkáltak, amiket a repülőgép szárnyai körül láthat a kedves olvasó tollasodni, azonban soha nem érezte még, hogy milyen közöttük úszkálni, mert benn ült az elhasznált levegőjű repülőgépben és a kicsiny ablakon keresztül nézett kifelé, mialatt valakinek a gyermeke éppen forró tejet próbált türelmesen az ingébe önteni.

Arthur és Fenchurch érezte, hogy milyenek a felhők, hogy leheletszerűek, hidegek és vékonyak. Érezték még, pláne Fenchurch, akit a természet erőitől csupán a Mark és Spencer áruház fehérneműosztályának néhány darabja védett, hogy ha nem hagyják, hogy a gravitáció háborgassa őket, akkor a hideg vagy az atmoszféra mehet, és azt csinálhat, amit akar.

Az a két darab a Mark és Spencer áruházból amiket, amíg Fenchurch belerepült a homályos felhőkbe, Arthut eltüntetett róla nagyon nagyon lassan, ami az egyetlen lehetséges módja ennek amikor repülsz és nem használod a kezeidet - továbbszállt, hogy majd reggel tekintélyes felfordulást okozzon Isleworth-ban és Riehmond-ban is.

Sokáig voltak benne a felhőben mert az igazán magasra volt feltornyozva és amikor végre nedvesen előbukkantak belőle, Fenchurch lassan pörgött úgy, mint egy tengeri csillag, amit egy erős hullám görget és azt látták, hogy alant az éjszaka komolyan holdfényes kezd lenni.

A holdfény csodálatos volt a sötétben. Megvilágította a hegyeket, így tisztán látszott a sarkvidék hótakarója.

Egy magasra tornyozott gomolyfelhő tetején bukkantak elő és lassan süllyedtek a felhő mellett. Fenchurch megszabadította Arthurt a ruháitól, minden egyes darabjától, amik elszálltak, meglepő módon lefelé, bele a gomolygó fehérségbe.

Fenchurch megcsókolta Arthurt, megcsókolta a mellkasát és már tovább is szálltak lassan forogva, szótlan, néma T alakban, ami még egy Fuolornis Tűzokádó Sárkányt is arra késztetett volna, ami arra repül pizzától jóllakva, hogy a szárnyaival csapkodjon és köhögjön egy picit.

Azonban nem volt egy darab Fuolornis Tűzokádó Sárkány sem a felhők között, nem is lehetett, úgy ahogy dinoszauruszok sem és dodók sem és Stegbartle őrnagy Nagyobbik Elpáholt Wintwokja sem volt ott a Fraz csillagzatból, és hasonlóan nem volt ott a Boeing 747-es, aminek igazán nagy a raktere mert szomorú módon ezek a dolgok eltűntek, és az Univezum soha nem fogja megtudni hogy hogyan is néztek ki.

Az ok amiért a Boeing 747-es igazán váratlanul felbukkant a fenti listán az összefügg azzal a ténnyel hogy valami igazán hasonló történik Arthur és Fenchurch életében egy vagy két pillanattal később.

Ezek elég nagy dolgok, borzalmasan nagyok. Az ember tudja ha valamelyik ott van a levegőben. Mennydörgő szélroham, magas, süvöltő szélfal, ami félrelöki ha elég bolond ahhoz, hogy valami közel hasonlót csináljon amit Arthur és Fenchurch csináltak a gép közeli szomszédságában, mint pillangók a ventillátor körül.

Ekkor azonban egy csodálatos, új ötlet lelkesen keresztülhúzott a csapkodó zajon.

Mrs. E. Kaplesen Bostonból - Massachusetts állam - egy korosodó hölgy volt. Valójában úgy érezte hogy az élete a végéhez közeledik. Már látott sok mindent, néhány ezek közül zavarta és egy kissé aggódott hogy ezt érzi ebben a késői állapotban, túlságosan is unatkozott. Az egész élete tulajdonképpen igazán kellemes volt, de talán egy kicsit túl megmagyarázható, túl megszokott.

Egy pillanatra felengedte a kis műanyag ablakredőnyt és kinézett a gép szárnyain túlra.

Először azt gondolta, hogy hívnia kellene a stewardesst, de azután úgy döntött, hogy nem, a fenébe is, hát persze hogy nem, mert ezt most csak ő látja, most neki röpködnek, neki egyedül.

Mire végül a két megmagyarázhatatlan ember eltűnt a szárnyak mögött és beleszállt a légörvénybe, a hölgy borzasztóan nagyot kacagott.

Leginkább roppantul megkönnyebbült attól ha arra gondolt, hogy tulajdonképpen minden, amit valaha is mondtak neki, minden badarság volt.

A következő reggelen Arthur és Fenchurch igazán sokáig aludtak Fenchurch házában annak ellenére hogy a bútorok folyamatosan nyikorogtak.

A következő éjszaka ugyanezt végigcsinálták, de ekkor már Sony walkman-nel a fejükön.

 Hátravan:  40/14  fejezet.

Lap tetejére

<<<   27. Fejezet   >>>