|
Viszlát, És Kösz A Halakat 35. fejezet
Elmentek Arthur West Country-n lévő
házához. Beletettek sok-sok törülközőt meg még egy nagycsomó dolgot egy
táskába, majd leültek és azt tették, amit minden stoppos tesz, és amivel a
legtöbb idejét tölti. Egy arra járó repülő csészealjra
vártak. - Egy barátom ezt tizenöt évig csinálta
- mondta Arthur egy éjszaka, amint ültek és kétségbeesetten nézték az eget. - Ki volt az? - Ford Prefectnek hívják. Arthur azon kapta magát, hogy olyasmit
csinál, amiről nem gondolta volna, hogy valaha újra csinálni fogja. Azon gondolkozott, hogy hol lehet Ford
Prefect. Egy különleges egybeesés folytán a
következő napon két cikk jelent meg az újságban. Az egyik egy repülő
csészealjról számolt be, a másik pedig egy sor közönséges kocsmalázadásról. Ford Prefect az ezt követő napon
érkezett meg, körbenézett, kiugrott a hajóból és azon morgolódott, hogy Arthur
soha nem válaszolt a hívásaira. Tulajdonképpen végletesen betegnek
nézett ki, nem jobban, mintha keresztülhúzták volna egy sövényen visszafelé, de
úgy, mintha egyidejűleg a sövényt is keresztülhúzták volna egy kombájnon.
Betántorgott Arthur nappalijába, mindenféle segítséget elhárított, ami hiba
volt, ugyanis az elhárítások alkalmával elvesztette az egyensúlyát is, ezért
végül Arthur elhúzta a díványig. - Kösz - mondta Ford. - Igazán
köszönöm. Van róla... - mondta és három órát aludt. - ...halvány fogalmad -
folytatta hirtelen amikor újra magához tért -, hogy milyen nehéz belépni a brit
telefonhálózatba a Plejádokról? Látom, hogy nincs, ezért el fogom neked mondani
- mondta - miután megittam azt az igazán nagy adag kávét, amit csinálni akarsz
nekem. Dülöngélve követte Arthurt a konyhába. - Azok a hülye telefonközpontosok
állandóan azt kérdezték, hogy honnan beszélek és amikor megpróbáltam elmondani
nekik, hogy Letchworth-ből, akkor azt mondták, hogy az lehetetlen, mert akkor a
hívás másik áramkörön jött volna be. Mit csinálsz? - Kávét neked. - Ó. - Ford furcsamód csalódottnak
tűnt. Kétségbeesetten körülnézett a konyhában. - Mi az? - kérdezte. - Rizspehely. - És az? - Paprika. - Értem - mondta Ford komolyan, és a
két dolgot visszatette, egyiket a másik tetejére. De nem úgy látszott, hogy
igazán egyensúlyban vannak, ezért inkább a másikat tette az egyik tetejére. Ez
úgy tűnt, működik. - Egy kis időeltolódás - mondta. -
Miről is beszéltem? - Arról, hogy nem Letchworth-ból
telefonáltál. - Igen. És ezt elmagyaráztam a
hölgynek. "Hitvány Letchworth" mondtam "ha így magának jobban
tetszik". Valójában a szíriusz Kibernetikai Társaság leselejtezett megfigyelőhajójáról
hívom, éppen egy csillagközi utazás startjánál. Jelenleg éppen a fénysebesség
kezdeténél, a csillagok között - ahogy ezt önöknél mondják, bár szerintem ezt
önnek nem szükséges tudnia, kedves hölgyem - ezt mondtam, hogy "kedves hölgyem"
- magyarázta Ford Prefect - mert nem akartam, hogy megsértődjön a burkolt
célzásomtól, vagyis attól, hogy valójában egy buta liba. - Tapintatos voltál - mondta Arthur
Dent. - Pontosan - mondta Ford -, tapintatos. A szemöldökét ráncolta. - Az időeltolódás - mondta - igazán nem
tesz jót a lábjegyzeteknek. Majd újra segítened kell. Emlékeztess, miről is
beszéltem. - A csillagok között - mondta Arthur -
ahogy önöknél mondják, bár ezt önnek nem szükséges tudnia, kedves hölgyem,
úgymint... - Pleiades Epszilon és Pleiades Zéta -
fejezte be Ford győzedelmesen. - Ez a beszélgetés elég nagy marhaság, nem? - Igyál egy kis kávét. - Kösz, nem. "És az ok"
mondtam "amiért önt zavarom ezzel és nem közvetlenül hívom, ahogy persze
megtehetném, ugyanis van néhány csinos, igényes és bonyolult távközlési
berendezésünk itt a Plejádokon, ezt elmondhatom, az az, hogy egy űrszörny
smucig fia, miközben vezeti az űrhajót, ragaszkodik hozzá, hogy R beszélgetést
kérjek. El tudja hinni?" - És elhitte? - Nem tudom - mondta Ford. - Addigra
már letette a telefonkagylót. Na mit gondolsz - kérdezte vadul -, mit csináltam
ezután? - Gőzöm sincs, Ford - válaszolta
Arthur. - Kár - mondta Ford. - Azt reméltem,
talán emlékeztetni tudsz rá. Tudod, igazán utálom azokat a fickókat. A kozmosz
csúszómászói, végigzümmögik a határtalan űrt a vacak kis gépeikkel, amik soha
nem működnek rendesen, és amikor mégis megcsinálnak valamit amit normális ember
nem vár el tőlük, akkor még csipognak is hogy jelezzék, hogy végrehajtották. Ez tökéletesen igaz volt. Azonkívül egy
igen tiszteletreméltó vélemény, amit a haladó szellemben gondolkodó emberek is
így gondolnak, és őket egyszerűen fel lehet ismerni arról, hogy ők azok, akik
erről a dologról a fenti módon gondolkodnak. A Galaxis Útikalauz villámgyorsan és
tévedhetetlenül - ami mindig páratlan a maga nemében, figyelembe véve a
forgalomban lévő példányok ötmillió-kilencszázhetvenötezer-ötszázkilenc oldalát
- azt mondja a Szíriusz Kibernetikai Társaság termékeiről, hogy "nagyon
könnyű nem észrevenni alapvető használhatatlanságukat mert már az is
élményszámba megy, ha egyáltalán sikerül munkára bírni őket." Más szavakkal - és ez az a szikla, a
szilárd elv, amin a Társaság egész galaxisra kiterjedő sikere alapul - a
szerkezet alapvető működési hiányosságai teljességgel észrevehetetlenek a
felszíni hibák mögött. - És ezek a fickók - hőzöngött Ford -
éppen úton voltak, hogy minél többet eladjanak belőlük. Az ötéves megbízatásuk
az, hogy megkeressenek és felderítsenek különös, új világokat, és vendéglőikbe,
liftjeikbe és borozóikba Fejlett Zenehelyettesítő Rendszereket adjanak el
nekik. Vagy ha még nincsenek vendéglőik, liftjeik és borozóik, akkor
mesterségesen gyorsítsák a civilizáció fejlődését addig, amíg nem lesznek
nekik! Hol az a kávé? - Kiöntöttem. - Csinálj még egyet. Most már
emlékszem, mit csináltam azután. Megmentettem egy civilizációt. Valahogy így... Ford elszántan visszatántorgott a
nappaliba, ahol egyfolytában magában beszélt, a bútorok között botladozott és
bip-bip hangokat hallatott. Néhány perccel később, a nagyon higgadt
arcát viselve Arthur követte Fordot. Ford meglepettnek tűnt. - Hol voltál? - akarta tudni. - Csináltam kávét - mondta Arthur, még
mindig a nagyon higgadt arcát viselve. Már régen rájött arra, hogy az egyetlen
módja annak, hogy Ford társaságában sikeresen megmaradjon az, hogy a nagyon
higgadt arcokból sokat tartson raktáron és egyfolytában viselje őket. - Elmulasztottad a legjobb részt -
dühöngött Ford. - Elmulasztottad a legjobb részt, ahol átvertem a fickót. Most
- mondta - újra teljesen át kell vernem. - Vakmerően rávetette magát egy székre
és összetörte. - A múltkor - mondta morcosan - jobban
sikerült. - És határozatlanul intett egy másik összetört szék irányába, amit
már összekötözve hevert az ebédlőasztalon. - Értem - mondta Arthur és higgadt
tekintettel nézte az összekötözött roncsot. - És, ööö... mire valók a
jégkockák? - Mi? - sikoltott Ford. - Micsoda?! Azt
a részt is elmulasztottad? Az a beszüntetett életre keltés állapotához kell. A
fickót ebbe az állapotba juttattam. Nos, végül is nem volt más választásom. - Úgy tűnik. - mondta Arthur a higgadt
hangján. - Hozzá ne érj!!! - kiáltotta Ford. Arthur, aki éppen a helyére akarta
tenni a telefonkagylót, ami valami okból nem a helyén, hanem az asztalon
hevert, mégsem tette a helyére. Higgadtan. - Oké - mondta Ford megnyugodva. -
Figyelj. - És Arthur füléhez emelte a kagylót. - Ez a pontos idő - mondta Arthur. - Bip... bip... bip... - mondta Ford. -
Pontosan ez az, amit hallani lehet annak a fickónak a hajójában, mialatt alszik
a jégen, a hajó pedig a Sesefros Magna alig ismert holdja körül kering. A
londoni pontos idő. - Értem - mondta Arthur, és
elérkezettnek látta az időt, hogy megkérdezze a lényeget. - De miért? - Egy kis szerencsével - mondta Ford -
a telefonszámla csődbe fogja juttatni a gazfickókat. Izzadtan dőlt a kanapéra. - Mindenesetre - mondta - drámai
megérkezés, nem gondolod?
|
|
Hátravan: 40/5 fejezet. |