Viszlát, És Kösz A Halakat

7. fejezet

 A háza még mindig ott állt.

Hogy hogyan és miért, nem volt ötlete. Miközben arra várt, hogy a kocsma kiürüljön, eldöntötte, hogy elmegy és megnézi, ugyanis egy szobát akart kérni a háziúrtól éjszakára, mikor már mindenki elment. És a ház ott volt.

Gyorsan kinyitotta az ajtót egy kulccsal, amit a kertben egy kőbéka alatt tartott, ugyanis elég meglepő módon, csörgött a telefon.

A csörgést gyengén hallotta egész úton, ahogy ment fölfelé, és azonnal elkezdett rohanni, ahogy rájött, hogy honnan jön a hang.

Az ajtó elég nehezen nyílt ki a bedobált hirdetések miatt. Majd megakadt, mert beszorult alá az, amit Arthur később fog felfedezni, és ami tizennégy darab ugyanolyan, személyre szóló felhívás, hogy használjon olyan hitelkártyát, amilyen már volt neki, tizenhét ugyanolyan vészjósló levél, mert nem fizetett számlákat egy olyan hitelkártyával, ami nem volt neki, harminchárom egyforma levél, miszerint őt választották ki személyesen, mert egy olyan embert kerestek, akinek van érzéke ahhoz, hogy érzéssel különbséget tegyen; aki tudja, hogy mit akar és hová megy ebben a mai, kifinomult, divatos-üdülőhelyeket-kedvelő-gazdagok világában - és éppen ezért lenne szíves néhány szerszámtáskát és egy döglött cirmoscicát vásárolni.

Keresztülerőszakolta magát az ezekből adódóan viszonylag szűk ajtónyíláson, belebotlott egy rakás borajánlatba, amiket semmiféle jó ítélőképességű és műértő ember nem nélkülözhetne, megcsúszott egy halom tengerparti nyaralást hirdető papíron, rálelt a sötét lépcsőkre, amik a hálószobájába vezettek, és sikerült eljutnia a telefonhoz, mikor az abbahagyta a csörgést.

Összecsuklott a hideg, penészszagú ágyára és egy pár percig nem próbálta megakadályozni a világot abban, hogy a feje körül forogjon azon a módon, ahogy nyilvánvalóan akart.

Amikor már kiszórakozta magát és a forgás is csillapodott egy kicsit, Arthur kinyújtotta a kezét, hogy felkapcsolja az éjjeli lámpát, habár nem remélte, hogy világítani fog. Meglepetésére világított. Mióta az elektromos művek azonnal kikapcsolta az áramot, ha kifizette a számláit, az tűnt ésszerűnek, hogy akkor nem kapcsolják ki, ha nem fizet. Pénzküldéssel csak felhívod magadra a figyelmet.

A szobája majdnem olyan volt, mint amilyennek hagyta: rétegesen rendetlen, bár a hatást egy kissé tompította a vastag porréteg. Félig elolvasott könyvek és újságok bújtak meg félig használt törülközőkupacok között. Fél pár zoknik, fél pohár kávékhoz támasztva. Ami valamikor egy félig megevett szendvics volt, az most félig valami hasonlónak tűnt. Arthur egyáltalán nem akart tudni róla. Tedd az egészet egy üvegbe, dugaszold el és eressz rá villámokat - gondolta - és újraindítottad az egész evolúciót.

Egyetlen dolog azért más volt a szobában.

Egy pillanatig vagy tovább nem látta, hogy mi, mert az is vékony porréteggel volt bevonva. Azután meglátta és megállt.

Az ütött-kopott, ócska televízió mellett volt, amiben csak az Iskolatévé adását lehetett nézni, mert ha valami izgalmasabbat próbált venni, lerobbant.

Egy doboz volt.

Arthur felkönyökölt és mereven nézte.

Egy szürke doboz volt, egyfajta unalmas, tompa fénnyel. Egy kocka alakú szürke doboz volt, az oldala alig több, mit egy láb hosszú. Egy egyszerű, szürke szalaggal volt átkötve, ami takaros csomóba gubancolódott a tetején.

Arthur felkelt, odament, és meglepetten megérintette. Akármi is volt, szemmel láthatóan takarosan és csodálatosan ajándékként-becsomagolt dolog volt, és rá várt, hogy kibontsa.

Óvatosan a kezébe vette és visszavitte az ágyhoz. Leporolta a tetejét és kibontotta a szalagot. A doboz teteje egy fedél volt, egy füllel, amit a dobozba hajtottak.

Kihajtotta és belenézett a dobozba. Egy üveggömb volt benne, finom, szürke selyempapírba bújtatva. Óvatosan kivette. Nem volt igazán gömb, mert az alján nyitott volt, vagyis - jött rá Arthur, ahogy megfordította - a tetején, vastag szegéllyel. Egy gömb alakú tál volt. Egy akvárium.

A legcsodálatosabb üvegből készítették, tökéletesen átlátszó volt, de mégis különlegesen ezüst-szürke színű, mintha palát és kristályt kevertek volna bele a készítésénél.

Arthur lassan körbe-körbe forgatta a kezében. Ez volt a legcsodálatosabb tárgy, amit valaha is látott, azonban teljesen zavarba hozta. Belenézett a dobozba, de a csomagolópapíron kívül más nem volt benne. A doboz külsején sem volt semmi.

Ismét körbeforgatta a tálat. Gyönyörű volt. Tökéletes. De egy akvárium volt.

Megkoppintotta hüvelykujja körmével, mélyen és ragyogóan csendült meg és hosszabban hallatszott a csengés, mint ahogy az valószínűnek tűnt, és amikor végül halkult, úgy tűnt, hogy nem szűnik meg, csak ellibben más világok felé, mintha egy mélytengeri álomba merülne.

Arthur teljesen elragadtatva még egyszer körbeforgatta, és ekkor a koszos éjjeli lámpáról más szögben esett a tálra a fény, így néhány finom karcolat csillant meg a felületén. Felemelte és beállította a lámpát, és hirtelen tisztán látta a szavak finoman metszett körvonalát, amik az üveget

árnyékolták.

'Viszlát' olvasta 'és kösz...'

És ez volt minden. Arthur pislogott és semmit sem értett.

Még több mint öt teljes percig forgatta a tárgyat körbe-körbe és különböző szögekben a fényhez tartotta, megkopogtatta igéző csengése miatt, tovább tűnődött a homályos betűk jelentésén, de semmit sem talált. Végül felállt. A csapból vizet engedett bele és visszatette az asztalra a televízió mellé. Kirázta a piciny Bábel-halat a füléből és ficánkolva beledobta. Nem lesz rá többé szüksége, kivéve ha majd külföldi filmeket néz.

Visszament az ágyához, lefeküdt, és eloltotta a lámpát.

Nyugodtan és csendben feküdt. Beszívta a mindent beborító sötétséget, lassan teljesen ellazította a végtagjait, megtisztította az elméjét a gondolatoktól, becsukta a szemeit és tökéletesen képtelen volt elaludni.

Az éjszaka kellemetlen volt az eső miatt. Maguk az esőfelhők továbbmentek és jelenleg a figyelmüket egy kicsi, útmenti kávéház kötötte le Bournemouth-on kívül, de az eget, amin keresztül elhúztak, megzavarták, így az most nyirkos, felborzolt levegőt hordozott, úgy, mintha nem állna jót magáért, ha tovább provokálják.

A Hold is látszott, elég nedvesnek nézett ki. Olyan volt, mint egy papírgalacsin, amit egy frissen mosott farmernadrág hátsó zsebéből vettek ki, és amiről csak az idő és a vasalás mondhatná meg, hogy egy régi bevásárlólista vagy egy ötfontos bankjegy volt.

A szél egy picit csapkodott, úgy mint a lónak a farka, ami megpróbálja eldönteni, hogy milyen a hangulat ma este. Valahol éjfélt harangoztak.

Egy tetőablak nyikordult, amikor kinyitották.

Be volt ragadva, éppen ezért rángatni kellett, meg egy picit rábeszélni, hogy kinyíljon, ugyanis a keret egy kissé korhadt volt és a sarokvasat is észrevehetően átfestették néhányszor, de végül is kinyílt.

Miután egy fadarabbal kitámasztotta, egy alak küzdötte keresztül magát rajta, bele a keskeny vízelvezetőbe, ami a szemben lévő tetők lejtései között volt.

Felállt és csendben nézte az eget.

Az ég teljesen felismerhetetlen volt, ugyanúgy, mint az a vad kinézetű teremtmény, aki több, mint egy órával ezelőtt rontott be őrült módon a házba. Reménytelen volt a szakadozott, foszlott köntös, maszatos száz világ sarától, pecsétes száz koszos űrkikötő gyorsételeinek fűszereitől, reménytelen volt a bozontos hajsörény, reménytelen volt a hosszú és kócos szakáll, a pompás kondícióban lévő ökoszisztéma, meg minden.

És most helyette ott volt Arthur Dent, az udvarias és hétköznapi, kordbársony nadrágban és nagy gyapjúkabátban. A haja meg volt mosva és nyírva, az arca pedig símára borotválva. Csak a szemei mondták még mindig, hogy bármi is az, amit az Univerzum gondol, ezt vele teszik, és még mindig szeretné, ha abbahagynák.

Ezek nem azok a szemek voltak, mint amikkel legutóbb kinézett erre a különös tájra, és az agy, ami a képeket értelmezte, sem ugyanaz az agy volt. Nem volt semmiféle sebészeti beavatkozás, csupán a tapasztalatok okozta folyamatos változás.

Az éjszaka ebben a pillanatban olyan volt, mint egy élőlény, és a sötét Föld körülötte, mint egy lény, amibe Arthurt belegyökereztették.

Egy kicsit úgy érezte magát, mint egy bizsergés egy hosszú folyó áramlásának távoli idegvégződésein, mint a láthatatlan hegyek dübörgése, mint a nehéz esőfelhők kavargása, amik valamerre dél felé tartózkodtak.

Érezte egy fa létezésének izgalmát, ami olyan dolog volt, amire nem számított. Tudta, hogy jó érzés belefúrni a lábujjait a földbe, de soha nem jött rá, hogy annyira jó lehet, mint amilyen volt. Érzett még egy majdnem illetlen örömhullámot is, ami az Új Erdőből érkezett. Meg kell próbálnia ezen a nyáron, gondolta, és megnézni, hogy milyen, ha az embernek lombja van.

Egy másik irányból azt érezte, hogy milyen egy birkának lenni, amit egy repülő csészealj megijesztett, de ez tulajdonképpen megkülönböztethetetlen volt attól az érzéstől, hogy milyen egy olyan birkának lenni, amit bármi más ijesztett meg amivel összetalálkozott. Mert a birkák olyan teremtmények voltak, akik nagyon keveset tanultak rövid életük folyamán, és az is megijesztette őket, ha reggel látták a napfelkeltét, és megdöbbentek az összes szeméttől, amit a mezőn találtak.

Meglepődött, amikor rájött, hogy képes magát úgy érezni, mint egy birka, amit megijesztett a felkelő nap azon a reggelen - és az előző reggelen is, és megijesztette még egy halom fa is az előző nap előtti napon. Tovább és tovább ment visszafelé az időben, de kezdett unalmas lenni, mert az egész abból állt, hogy a birkát megijesztették különböző dolgok egy napon, és az előző napon is megijedt valamitől.

Otthagyta a birkát és engedte, hogy elméje tovább sodródjon álmosan a kibontakozó hullámokon. Értelme érezte száz más elme jelenlétét, néhány ezret fogságban, néhány álmosat, néhány alvót, néhány borzasztóan izgatottat és egy összetörtet.

Egy összetörtet.

Túl gyorsan hagyta el ezt az elmét, és próbálta ismét megkeresni, de az egérutat nyert, mint a másik kártya, amin egy alma volt Pelmanism-ben.

Elöntötte az izgatottság, mert ösztönösen tudta, hogy ki volt az - vagy legalábbis kit akart, hogy az legyen. És ha egyszer tudod, hogy mit akarsz, hogy valóra váljon, akkor az ösztön nagyon jó eszköz arra, hogy lehetővé tegye, hogy tudd: ez most az.

Ösztönösen tudta, hogy Fenny volt az, és hogy meg akarja találni, csak képtelen rá.

Mivel túl sokáig erőlködött, érezte, hogy elveszíti ezt a furcsa, új képességét, ezért egy kicsit abbahagyta a kutatást és hagyta, hogy az elméje még egyszer sokkal könnyebben vándoroljon.

És ismét érezte a törést.

De nem tudta újra megtalálni. Ekkor bárhogyan is próbálta az ösztöne bemagyarázni neki, hogy ez az, nem volt benne biztos, hogy Fenny volt. Lehet, hogy ez egy másik törés volt. Minőségileg ugyanolyan összefüggéstelen, de sokkal általánosabb érzésű volt, mélyebb, nem egyszerű elme, vagy egyáltalán nem is egy elme. Más volt.

Engedte, hogy a tudata a Földbe szálljon, lassan és mélyre, fodrozódva, szivárogva süllyedjen.

A Földet követte napjain keresztül, számtalan lüktetésének ritmusán szárnyalva, átszivárogva életének hálóján, áramlataival hömpölyögve, súlyával fordulva.

Mindig a törés miatt tért vissza, egy tompa, összefüggéstelen fájdalom miatt.

És most a fény vidéke fölött repült, a fény volt az idő, az áramlatai pedig a hátráló napok. A törés, amit érzett - a második - a távolban feküdt előtte, keresztül a tájon, egy egyszerű hajszál vastagsága a Föld napjainak álmodó tájképén.

És hirtelen rajta volt.

Szédülten táncolt át az élén, amint az álomvilág teljesen eltűnt alatta, egy elképesztő mélység a semmibe. És az hirtelen vadul megpörgette Arthurt, aki a semmit karmolva csapkodott a megdöbbentő űrben, forgott, végül leesett.

Keresztülsuhant a hasadozott űrön, ahol egy másik táj, fogadta, egy másik idő, egy öregebb, fáradságosan összeillesztett Föld. Két Föld.

Felébredt.

Hideg szellő simogatta a lázas verítéket forró homlokán. A rémálom elmúlt, így amit érzett, az saját maga volt. A vállai összecsuklottak, a szemeit finoman, ujjheggyel megdörzsölte. Végül ugyanolyan fáradt volt, mint amilyen álmos. És hogy ez az egész mit jelentett - ha egyáltalán valamit is jelentett - arról majd reggel gondolkodik, most pedig ágyba, és aludni. A saját ágya, a saját álma.

A távolból látta a házát és csodálkozott, hogy ez most miért van így. A holdfényben látszott a ház árnyéka, felismerte az igazán idétlen, tuskószerű körvonalát. Maga alá nézett és rájött, hogy kb. 18 inchcsel az egyik szomszédja, John Ainsworth rózsabokrai fölött lebeg. A szomszéd óvatosan gondozta a rózsáit, megmetszette télire és náddal betakarta őket, és kis cédulákkal is ellátta - Arthur pedig csodálkozott, hogy most mit keres fölöttük. Csodálkozott, hogy mi tartja fenn, és amikor rájött, hogy semmi, kellemetlenül nekiütközött a talajnak.

Felkelt, leporolta magát és visszabicegett a házba kificamodott bokáján. Levetkőzött és beledőlt az ágyba.

Mialatt aludt, a telefon ismét csörgött. Teljes tizenöt percig csörgött, és emiatt Arthur kétszer is megfordult az ágyban. Azonban bármennyire csörgött, még csak esélye sem volt rá, hogy Arthurt felébressze.

 Hátravan:  40/33  fejezet.

Lap tetejére

<<<   8. Fejezet   >>>